Tudom, tudom. Már tegnap meg kellett volna szülnöm. Sőt, igazság szerint az egyik felét már pénteken, no de öregember nem gyorsvonat, Miskolc pedig mégis csak 200 km-re van innen, és különben sincs rajtad sapka.
Komolyra fordítva: múlt csütörtökön elindult a 10. CineFest Filmfesztivál, amely az utóbbi 2-3 év során nem csupán hazánk, de talán a környező országok egyik legrangosabb filmes eseményévé nőtte ki magát filmfelhozatal, szervezés és hangulat terén. Tavaly ilyenkor még nem is sejtettük, hogy a meghívott rendezők között egy jövendőbeli Oscar-jelölt (Behn Zeitlin) és egy blockbuster-gyáros (Colin Trevorrow) is ott figyel, idén pedig Ryan Fleckkel (Fél Nelson) és Timo Vurensolával (Iron Sky) lehet csapatni: talán az előbbi idővel begyűjti a maga Oscar-nomját, az utóbbi meg egy jó zsíros hollywoodi blockbustert. Vagy fordítva.
No de nem jövőnézőbe mentem Miskolcra, vagyis dehogyisnem, hisz olyan filmeket láthattam, melyek majd csak idővel (vagy egyáltalán nem) érkeznek meg a hazai porondra, és lesznek szereplői a még csak most ébredező díjszezonnak. A csütörtöki és szombati túrám során négy filmet abszolváltam, és ezek pontátlaga rendesen ráver az egész nyári felhozatalra, szóval bátran mondhatom, hogy megéri Miskolcra menni. Az "elolvasom" után erről a minőségi négyesről értekezem hosszabban-rövidebben, de remélhetőleg kellemesen.
Don Jon (2013)
Joseph Gordon-Levitt írói-rendezői bemutatkozása egy egyszerű fiúról (Levitt) szól, aki annyira rá van kattanva a pornóra, hogy nem is tud nélküle létezni. Külső behatásra (Scarlett Johansson) megpróbál, de nem megy. Pornó reggel, pornó délben, pornó este, és hiába szerezheti meg a környék legjobb csajait (Sacrlett Johansson!), egyszerűen egyik sem képes olyan kielégülést okozni neki, mint az online elérhető tartalmak.
Igen, ha erről a sztoriról beugrik A szégyentelen, akkor nagyon mellé nem lőttél, ellenben Levitt megközelítése jóval fiatalosabb és felszínesebb, egyben rendkívül humoros és átérezhető, egyrészt a témát szinte lehetetlen nem iróniával kezelni (a pornófogyasztás kínos, és ami kínos, az kitűnő táptalaja a viccelődésnek), másrészt meg tegyük szívünkre (most csak oda) a kezünket, és valljuk be, hogy mindnyájan élünk a szerrel, csak a gyakoriság változó.
A Don Jon üde színfolt a vígjátékok (tragikomédiák?) terén, és ugyan magán viseli a debütálások rákfenéjét, azaz a letisztultság hiányát, de kijelenthető, hogy Levittben rendezőként is van spiritusz, és remek stílusszikrákat villant, csupán csiszolódnia kell még egy keveset. És az sem ártott volna, ha az érthetően redundáns (egyszerű elvek, monoton élet) kezdés után hirtelen nem szalad bele a kézenfekvő megoldásba.
A múlt (Le passé, 2013)
Asghar Farhadi folytatja azt, amit az Oscar-díjas Nader és Simin: Egy elválás történetével elkezdett: ijesztően hétköznapi szituációkat találja meg a drámát, titkokat és bűnöket hív elő a tagadásból, elképesztően szövevényes, ugyanakkor egy percig sem hiteltelen élethelyzeteket teremt, továbbá színészeiből pazar alakításokat csal elő, és alig-alig tér le a hitelesség útjáról. Hogy A múlt nem ér fel a Nader és Simin zsenialitásához, az leginkább ennek az "alig-alig"-nak köszönhető, ugyanis ezúttal kissé már átbillen a mérleg a színpadi (meg)rendezettség irányába. De csak egy hangyányit.
A film ott nyit, ahol a legtöbb véget ér: egy tragédia lecsengését követően. Egy iráni férfi (Ali Mosaffa) azért érkezik Franciaországba, hogy véglegesítse a válást feleségétől (A némafilmesből ismerős Bérénice Bejo), akit négy éve hagyott el két nevelt lányával együtt. Időközben az asszony új társat talált magának, aki természetesen nem nézi jó szemmel azt, hogy a férfi náluk tartózkodik, amíg alá nem írják a papírokat.
De nem véletlen, hogy ott van. Felesége abban bízik, hogy talán segíthet megoldani a gyerekek lelkét nyomasztó, azt egyre jobban megmételyező titkokat, melyek fakadhatnak bűntudatból vagy egy tragédia okozta sokkból. Miközben a férfi egyfajta katalizátorként csalja elő a családtagok elnyomott érzelmeit, vagy kényszeríti őket arra, hogy nézzenek szembe egymással vagy éppenséggel önmagukból, úgy derül ki egyre több és több információ egy közelmúltban történt tragédiáról, melynek megítélése, leírása személyről személyre változik, mintha csak A vihar kapujában szociodrámába oltott változatát látnánk. Ahogy lassan felviláglik a múlt, úgy lesznek egyre hosszabbak a karakterek árnyékai, kapcsolatrendszerűk pedig árnyaltabb, emberibb, meghatóbb . A film ügyesen rágja bele magát az ember bőre alá, és a történet íve a vége felé talán kicsit megbicsaklik, ettől még Farhadi ismét elképesztően lebilincselő és félelmetesen hiteles filmet forgatott. Jó színészekkel, jó érzékkel.
Minden odavan (All is Lost, 2013)
Egy névtelen férfi (Robert Redford) hajóját meglékeli egy sodródó konténer az Indiai-óceánon. 1700 tengeri mérföldre a parttól ez elég nagy baj, de emberünket nem olyan fából faragták, hogy csípőből feladja a küzdelmet, és néma, kitartó, ám egyre elkeseredettebb küzdelembe fog az elemekkel.
Dumás bemutatkozását, a Krízispontot követően J.C. Chandor író-rendező 180 fokos fordulatot vett, és nem titkoltan félig-meddig ego-túraként egy olyan filmmel jelentkezett, melyben gyakorlatilag nem beszélnek. Redford egyedül van a tengeren, és még egy röplabdája sincs, nem hogy egy tigrise, akivel megoszthatná gondolatait, ráadásul belső monológgal sem tiszteli meg a nézőt. Alakítása (egy-két segélykiáltást, illetve a film hangnemét nagyban meghatározó nyitómonológját leszámítva) teljes egészében fizikális, és ugyan a szorult helyzetektől elvárható kicsapongásoktól mentes, azaz nem látványos, mégis bámulatos. A reményt és a küzdelmet lassan felváltja a fásultság és a beletörődés, mindez apró manírokban, pillantásokban, mozdulatok megjelenésében vagy elmaradásában jön ki; Redford Oscar-esélyeihez nem is férhet kétség.
Tettei, döntései nem mindig logikusak, és a cselekménybe is beköszön egy-két olyan, a katasztrófafilmekre jellemző véletlen, melyek a feszültség növelését szolgálják, de ez igazából másodlagos, ugyanis a Minden odavan maga egy allegória: az elmúlás egész estés metaforája, melyet a költői, és többféleképpen értelmezhető befejezés is alátámaszt.
Adéle élete (La vie d'Adéle, 2013)
A három órás leszbikus szerelmesfilm tele explicit szexjelenetekkel, melyet Steven Spielberg zsűrije Arany Pálmával jutalmazott. Valószínűleg az Adéle élete eme leírás kíséretében vonul majd be a filmtörténelembe, ellenben eme külsőségeken túl sajnos valódi értékeket nem nagyon hordoz.
Ha nagyon kritikus akarnék lenni (és miért ne lennék az?), akkor bele is kezdhetnék az "ahogy azt Móricka elképzeli" mondókába, mert hát ez a film is eszményi képet fest a leszbikus közösségről: a lányok gyönyörűek és szenvedélyesek, férfias vonások csak a háttérben mozgó statisztákon láthatók, de hát értem én, egy százkilós maca és egy csontos arcélű tomboy szerelmi huzavonáját senki sem nézné szívesen 180 percen át - főleg nem olyan (fél)explicit szexjelenetekkel kísérve, mint amilyeneket az Adéle élete kínál (állítólag punciprotéziseket használtak, és ha igen, hát elég valószerűeket), no de lássuk a tényeket: a film elején Adéle (Adéle Exharcopoulos) még csak 15 éves, épp kezd szexuálisan öntudatra ébredni, és nagyon hamar rádöbben, hogy identitása nem túl hétköznapi. Aztán megjelenik az életében Emma (Léa Sedoux), a nyíltan leszbikus lány, akivel szenvedélyes viszonyba bonyolódnak, amely idővel kiüresedett házastársi kapcsolattá szürkül (allegória-veszély: Emma hajából is kiveszik a kék szín!).
Az a baj az Adéle életével, hogy cselekménye ugyanazt a sémát követi, mint a legtöbb coming-of-age/coming-out dráma, nem hogy meglepetést nem kínál, de még konfliktust se nagyon: az első igazán mélynek mondható ellentét-féleség valamikor az első két órát követően jön elő (a művészi ambíciókkal megáldott Emma csalódik a kishitű Adéle-ben), de mielőtt igazán kikristályosodhatna, már be is jön egy megcsalásos szál, és kezdetét veszi a szenvedés. Nem akarok sokat rugózni a játékidőn, de a film elviselt volna egy kis trimmelést, legalábbis az itt-ott beiktatott irodalmi elemzések és viták nem helyettesíthették azt a mélységet, amely a cselekményből hiányzott, inkább csak feldarabolták azt.
Ugyanakkor a címszereplőt alakító Adéle Exharcopoulos minden dicséretet megérdemel: szerepe hálás, ugyanis rendkívül érzelmes, de valami félelmetesen természetes. Ugyanolyan rátermettséggel hozza a félénk serdülőt, mint a szenvedélyre éhező huszonévest. Szóval a fentiek mellé nyugodtan felvehetjük az "utóbbi évek egyik legjobb színésznői alakítása" kritériumot is, amit aztán jól bele lehet írni a hivatalos sillabuszba.