Niki Lauda (Daniel Brühl) és James Hunt (Chris Hemsworth) rivalizálása, amely az 1976-os Forma 1-es évadban csúcsosodott ki, remek táplálékul szolgál egy kompakt sportfilmhez, ugyanis van benne tragédia és diadal, ellenségeskedés és barátság, no meg sebesség minden mennyiségben, és egy Ron Howardnál bátrabb rendező eme hangzatos kirakatelemek mögé biztosan becsempészett volna némi elmélkedést is a mániákus elhivatottságról, a versenypolitikáról vagy csak a sebesség hevében kitáguló pszichéről, no de Ron Howard mindig is Ron Howard marad, aki bármilyen zsánerben jól elboldogul, még a kötelező izgit és drámát is hozza, csak egyszerűen nem tud kilépni a saját árnyékából.
Mindezzel együtt a Hajsza a győzelemért kitűnő szórakozást nyújt. Verseny-felvételei lenyűgözőek, csak úgy sugárzik belőlük az intenzitás és az erő, két főszereplője is tündököl: ez után kétszer is meggondoljuk, hogy Chris Hemsworthöt egyszerű poszterfiúnak tartsuk, de persze, ez leginkább Daniel Brühl filmje, aki sok hálával tartozik a fáradhatatlan versenykalkulátornak, a legendás osztrák versenyzőnek, aki szörnyű balesete után néhány héttel már újra rajtkockába állt, mert a számítások a fejében erre kötelezték. Ezt jól ki is hangsúlyozza a film, mint ahogy minden egyes érzelmi megnyilvánulás, minden kapcsolódási pont rikító szövegkiemelővel van megjelölve, hogy a nézőnek még véletlenül se kelljen kurkásznia a mondatok és tettek között.
Nem azt mondom, hogy a film giccses lenne, ahhoz ugyanis túl sok benne a tesztoszteron, de a könnyen bevehető kanyarok, a kecses vonalvezetés és a szélsebes tempó mellé nem ártott volna néha elidőzni ama teher felett, melyet a film elején elszavalt tény (25 versenyzőből évente meghal kettő) jelent. De oda se neki. van helyette hatásos lélekemelés, hamuba sült igazságok, megdicsőülés és kiteljesedés, szóval viszlát az Oscaron!