„Minden bűvésztrükk 3 részből áll. Az első rész neve: Ígéret. A bűvész mutat egy egyszerű tárgyat, egy hamisítatlan, hétköznapi tárgyat.”
A huszadik század legelején, mikor a színpadi bűvészkedés a legnépszerűbb szórakozások egyikének számított szegény és gazdag között egyaránt, élt egy ázsiai mutatványos, Csing Ling Fu, akinek legemlékezetesebb trükkje az volt, hogy mindenféle tárgyakat varázsolt elő egy darabka rongy mögül, köztük egy üvegedényt benne vízzel és aranyhallal. Senki sem tudta, hogy csinálta, mivel nem használt sem tükröket, sem rejtett ajtókat, sem pedig elterelő füstöt: egy törékeny öregember volt, aki hatalmas köpenyébe burkolózva, alázatos mosollyal az arcán csoszogott körbe a színpadon. Titkát egészen halálig megőrizte, mikor is kiderült, hogy Csing Ling Fu korántsem volt az a hajlott hátú, görbe hátú vénember, kinek látszatát keltette előadáson innen és túl, életének minden egyes pillanatában, melyet nem csupán közvetlen bizalmasai társaságában töltött. Az elővarázsolt dolgokat – az üvegedénnyel együtt – a lába között tartotta, amely hihetetlen összpontosítást és erőt feltételezett róla, de hogy környezetét félrevezesse, Fu sosem hagyta lehullani álarcát, mondhatni egész életét ennek szentelte.
Csing Ling Fu élete, illetve életének nagy trükkje volt az, amely inspirációul szolgált a brit Christopher Priestnek, mikor megírta a The Prestige című könyvét, amelyből Christopher Nolan forgatott A tökéletes trükk címmel thrillerbe oltott drámát, vagy drámai elemekkel átitatott krimit – ahogy tetszik. A megközelítésben nincs semmi trükk.
A kritikusok úgy vélték, hogy a rendező valami könnyebben tető alá hozható dologra vágyott két Batman forgatása között, ám erről szó sem volt: Nolan már évek óta készült a The Prestige filmre adaptálására. Ebben segédkezett öccse, Jonathan Nolan is, akivel közösen írták a „rükvercfilmnek” becézett Mementó forgatókönyvét, ám mielőtt filmre adaptálhatták volna a bűvészdrámát, beröppent a bőregér, és mikor a projekt zöld utat kapott, még szó sem volt arról, hogy Nolan dirigálná a Batman: kezdődik! folytatását.
Azt viszont nem tagadja, hogy a nyári szuperprodukciónál jóval szerényebb filmet kalibrált be, melynek valamennyi jelenetét stúdiófalakon kívül, eredeti helyszíneken forgatott. A film szerény háttere, a kosztümös jelleg hangsúlytalansága valóban visszafogottságról árulkodik, a közönség a homályban marad, a kor csupán alapot szolgáltat, a történet minden miszticizmusa ellenére intimnek, személyesnek mondható.
„A második felvonás a fordulat. A bűvész fogja a közönséges tárgyat, és valami rendkívüli dolgot tesz vele. Keressük a titok nyitját, de nem találjuk. Persze igazából nem is vagyunk kíváncsiak rá. Nem a valóságot akarjuk. Hanem az illúziót.”
A személyes megközelítés pedig mindenképp hasznára vált a filmnek, melynek címe legalább akkora csapdát állít magának, mint a nyitánya: „Jól figyelnek?” töri meg a csendet a kérdés, és a felszólítás hatására önkéntelenül is elkezdődik a látottak fejtegetése. Előbb vagy utóbb, de rá fogsz döbbenni arra, hogy a trükk közel sem tökéletes, hisz a film lassan, de módszeresen belesétál egy csapdába, melynek nem csupán a csalija, de lecsapódó ketrecajtaja is látszik. S Nolan csal. Ez egyszerre előnye és hátránya a filmnek, hisz egy szemfényvesztőkről szóló filmnek nem feltétlenül róható fel, hogy ő is olyan trükkel él, mint szereplői - amíg ezt ízléses keretek között teszi -, szóval nem csupán pofátlan, szemét, de ravasz húzás is egyben, hogy a film egy idő után kilép zsáneréből, és miközben te továbbra is a zsinórokat keresed, ő bizony varázsol. Mert így már megteheti.
Még szerencse, hogy a cím ígérete, azaz maga a jutalom csupán keretet szolgáltat a cselekmény fősodrában kibontott feszes pszichológiai hadviseléshez, amely a legjobb testvérdrámákat idézve kvázi két egyforma ember egymásnak feszülését bontja ki makulátlan precizitással, miközben azt az örök érvényű kérdést szegezi a nézőnek, hogy hivatásod érdekében te vajon mit lennél képes feladni?
A századfordulón élt két londoni bűvész, Robert Angier, azaz a Nagy Danton (Hugh Jackman) és Alfred Borden, más néven a Professzor (Christian Bale) bármit képes lenne megtenni azért, hogy nem csupán legyőzze, hanem trükkjét leleplezve meztelenre vetkőztesse a másikat. Párharcukat egy tragédia indítja el, de az igazi pokoljárás akkor kezdődik el, mikor igazi énjük – egy mániákus bosszúálló és egy bomlott személyiség – előtérbe kerül, s harcuk során nem kímélnek senkit és semmit: még magukat sem.
Hogy a karakterek árnyékot növesztenek – sötétet, szédítőt, izgalmasat –, mégsem elsősorban a forgatókönyvnek köszönhető, hanem Jackman és Bale párosának (It's Wolverine Vs. Batman!). Jackman öles sztárimázsát meglovagolva simulékony porondmestert tol a színpadra, akinek tökéletes mosolya pillanatok alatt képes lemorzsolódni, amint ellenfele kihoz egy még tökéletesebb trükköt, az amerikai pszichókon és denevérembereken edződött Bale-nek pedig kisujjában van karakterének kettőssége: az, amit kifelé mutat, és az, ami belülről marja szét őt. A mentort alakító Caine professzionális, mint mindig, a Tesla szerében bevillanó (ehem) Bowie akcentusa szeleburdi, megjelenése annál titokzatosabb, ugyanakkor a túlontúl sokat foglalkoztatott Scarlett Johansson haloványabb, mint hamvas bőre, s naiv bociszemeit, folyamatosan nyitva tartott ajkait elnézve az ember azon morfondírozik, vajh mit keres egy amatőr a nagy sumákok között. Még jó, hogy figurája idővel margóra kerül, aztán lényegét vesztve el is tűnik a sztoriból.
„De még nem tapsolunk, mert nem elég, hogy egy dolog eltűnik. Elő is kell kerülnie. Ezért van minden trükknek egy harmadik felvonása is. Az a legnehezebb rész. Úgy hívják: Jutalom.”
A fényképezés, vágás, zene mind tökéletes, ellenben a sztori, amely neonreklámként hirdeti meglehetősen nyers fordulatait ("jól figyelnek?") és melyeket a Nolan-szerzőpáros elegánsan tologatott idősíkokkal és történet-a-történetben betétekkel próbál jól átsütni, első nézést követően zavarba ejthetik, vagy egyenesen feldühíthetik a nézőt, aki ennek következtében nem rest mesterséges cupákokon csüngeni, ("te figyu, szerintem pislogott a tartályban!"), vagy édes egyszerűen a fenébe kívánni az egészet, de ha egyszer kiszúrod az ászt az ingujjban, akkor ama cápaugrást már nem biztos, hogy beveszi a gyomrod, én mégis azt javaslom, hogy gyűrd le mindkettőt, különben elmulasztod a valódi jutalmat. S igazából akkor sincs igazán nagy baj, ha szőröstül-bőrüstül benyeled az egészet.
kövess minket facebookon és twitteren!