Miután kiolvasta a brit író novelláskötetét, a Books of Bloodot, Stephen King azt nyilatkozta: "Látom a horror jövőjét, úgy hívják, hogy Clive Barker". Természetesen nem kell mindent beszopni, amit a világ leolvasottabb horrorírója állít, s Barker életpályája sem mondható makulátlannak (Az éjszaka szülöttei és Az illúzió mestere című filmek elmaradtak a várakozástól, az Undying című számítógépes játék pedig hatalmasat bukott), de tény, ami tény: az ő fantáziája szülte minden idők egyik legjobb regényét, a Korbácsot, valamint ő írta és rendezte a Hellraisert, a 80-as évek egyik legkiemelkedőbb horrorját.

A Hellraiser az ellentmondások filmje: felületes néző számára talán nem több egy trancsírhorrornál, melyben bőrszerkókba öltözött, S/M-rajongó albínók hentelnek embereket, s közben szörnyű dolgokat szavalnak. A film ilyen hozzáállás mellett is élvezetes élményt nyújt, csak hát nem kiemelkedőt. Ha viszont lehámozód a bőrt a film felszínéről, akkor egy olyan, diszfunkcionális család intim története bontakozhat ki a szemed előtt, amely tobzódik ambivalens érzésekben és paradox rémképekben, s nem mellesleg trendet teremt. Ezek azok az aspektusok, melyek kultikus státuszt vívtak ki a Hellraiser számára.

Vegyük például Pinhead esetét! Manapság együtt emlegetik a műfaj legemblematikusabb figuráival: Jason Voorhees, Michael Myers és Freddy Krueger mellett Pinheadnek is bérelt helye van a horror vérgőzös Pantheonjában. Bla-bla. Közhely. Ezt mindenki tudja, azt viszont már sokkal kevesebben, hogy Pinhead ezt a megtisztelő státuszt akaratlanul vívta ki magának: annak ellenére, hogy Barker régi cimborája, Doug Bradley bújt bőrébe, a szögekkel kivert fejű figura az első Hellraiserben még csak egy névtelen Kenobita (pokolőrző) volt, akit ráadásul nem is utolsónak zavartak haza, ahogy azt a főszörnyeknél szokás. Sikerének titka zavarba ejtő ellentmondásosságában keresendő: karaktere vonzó és visszataszító is egyben. Egy daliás figura, aki valaha óriási fájdalmakat (kéjeket?) élhetett át, melyeknek puszta mementói - melyeknek nevét köszönheti - is természetfeletti lényt, ha úgy tetszik, egy anti-istenséget faragtak belőle.

Talán perverz dolog olyat állítani, hogy Pinhead gyönyörű, de tiszteletet parancsoló megjelenéséből csak úgy árad a méltóság és az intelligencia: ha mindenképp egy horrorikont kellene magaddal vinned egy üzleti vacsorára, akkor valószínűleg ő lenen az egyetlen, aki tudja, melyik ételt melyik evőeszközzel kell fogyasztani, és a fogások között milyen small-talkkal kell hozzájárulni az est fényéhez - amely aztán könnyen fordulhat át vérengzésbe, de ez most mellékes. Figurájának nem kisebb dolog, mint a piercing "ipar" fellendítése köszönhető, a Hellraiser bemutatóját követően széles körben divatba jöttek az S/M-cuccok, s egy bizonyos, szexuális szélsőségeket kedvelő réteg is megtalálta magának celluloid szócsövét. 

Vonzalom és undor. Kín és öröm. Ez a feszült ambivalencia a film vizuális megvalósításában is érvényesül (a maga direkt módján: az elsőfilmes Barker egyik pillanatban például egy bimbózó rózsát láttat, a következőben meg már le is nyomja az ember fejét a pokol bélsaras bugyraiba). A történet középpontjában pedig egy olyan család áll, amely összetartó és széthúzó egyszerre. Frank (Sean Chapman) gyökértelen életet él: ide-oda kószál a világban, s mindent kipróbál, amelyben örömét lelheti, és nem törődik a következményekkel. Így kerül hozzá egy kínai puzzle doboz: a Rubik-kocka túlvilági megfelelője. Eladója szerint ha megfejted a kockát, olyan élvezetekben lesz részed, mint még soha. Frank-nek tetszik az ötlet, azt viszont nem sejti, hogy a kocka kaput nyit a pokolra, s az onnan érkező vendégeknek eléggé sajátos elképzeléseik vannak az örömökről: a Kenobiták szerint a határtalan élvezetek voltaképp azonosak az elviselhetetlen kínnal. Így aztán Frank azon kapja magát, hogy kések és kampók vájnak bőrébe, húsába, s mielőtt még sikíthatna egy embereset, már szét is cincálták. Csúnya halál.

Nem sokkal később Frank bátyja, Larry (Andrew Robinson) és újdonsült felesége, Julia (Clare Higgins) beköltözik Frank üresen maradt házába: velük tart Larry lánya, Kirsty (Ashley Laurence) is. A családi idill már-már tökéletesnek mondható, csak Julia viselkedik kicsit különösen. Még mielőtt ez mély nyomot hagyhatna a nézőben, Larry megvágja magát. A padlóra csöppenő vér szörnyűséges láncreakciót indít el: újra megnyitja a kaput a túlvilágra, ám Kenobiták helyett Frank lelke tér meg a pokolból. Édestestvére véréből elkezdi újraépíteni magát, ám pár csöpp nem elegendő ahhoz, hogy teljes erőre kapjon. Meggyőzi Juliát - akivel a dobozos incidenst megelőzően forró afférba keveredett -, hogy vonzerejét bevetve csaljon begerjedt férfiakat a házba, akikből Frank összerakhatja testét, a'la Életerő, a'la Múmia, a'la satöbbi. Kirsty sejti, hogy mostohaanyja füle mögött vaj van, ám hiába figyelmezteti édesapját, Larry-t elvakítja a szerelem. Nincs más hátra, Kirsty a Kenobitákhoz fordul segítségért.

Míg Brian Yuzna testhorrorjai inkább karikírozták a romantikát, David Cronenberg pedig szimbolikus szintre emelte azt, Barker filmjében a szerelemnek a legközönségesebb, istenkáromló oldala mutatkozik meg. A film kritizálói gyakorta pont azon akadnak fenn, amelyre a mindennapok is számtalan példát hoznak: Julia miért válik gyilkossá nyúzott kedvese kedvéért? Miért nem borzad el annak sötét lelkétől és visszataszító megjelenésétől: Larry miért hisz inkább Juliának, mint saját lányának? Mert a szerelem kurvára vak, és kínnal-könnyel kivert útja megrohasztja a lelkeket: eleséget adva ezzel az önmarcangolásnak. A Kenobiták hústépő, szélsőséges érzelmekre alapozott tettlegessége akár a jó öreg szerelmi kálvária metaforájaként is értelmezhető, mindenesetre vannak olyan szereplők a filmben, akik számára a húskampó egyenlő a megváltással. A film dramaturgiája eme szerelmi három-négy-sokszögre van kifeszítve, és ugyan elég gyakran átlépi az látványpokol tornácát, szerencsére csak néhány öncélú gore-marháskodás erejére (pl. a sáskazabáló hajléktalan, vagy a skorpiószerű béna-kreatúra a film vége felé) lép ki családias mederéből. Ezeket persze be lehet tudni a 80-as évek kötelező kellékeinek, vagy pedig egy kezdő (és igazából rendezőként soha be nem érő) direktor túlbuzgóságának.

Mindezzel együtt tény, hogy Barker kitűnően adaptálta filmre saját novelláját, ám nem a történet miatt vált kultuszfilmmé a Hellraiser. a szerző fiatalkorát átjáró glam rock és a 80-as években divatos ősmetál vonulat visszataszító báját magában egyesítő Pinhead, az első osztályú maszkok, a kiváló fényképezés (a fényeket és az árnyékokat szinte tapintani lehet), valamint Cristopher Young remek filmzenéje együttesen teremtik meg a brit horror atmoszféráját. Ugyanakkor a Hellraisernek is vannak gyenge pontjai (néhány effektus csapnivaló, csakúgy mint az, amit egyes szereplők színjátszás címén a vásznon művelnek), s azokat is meg tudom érteni, akik jobban kedvelik a folytatást annak groteszk humora és "larger than life" látványvilága miatt.

Clive Barker 500 ezer fontból forgatta a Hellraisert: a szenzációra éhes amerikai közönség rendesen zabálta a produkciót (csak az USA-ban 14 millió dollárt jövedelmezett), s a hype egész szériát hizlalt a történetből, amely jelenleg kilenc epizódot számlál, és már nagyon érik egy remake, habár meglehetősen kérdéses, hogy a tortúra-pornóról épp lejött, a romantikus rémtörténeteket Twilight-moslékkal azonosító közönség mit tudna kezdeni Pinheaddel és kompániájával. No de igazából nincs miért aggódni: a pokol megvár.

kövess minket facebookon és twitteren!