Eredeti felütésül azon helyzet iróniáját akartam megtenni, hogy életem egyik legmeghatározóbb filmalkotásáról végül Londonból értekezem, ahol minden igyekezetem ellenére is bevándorló vagyok, és balról lengyel, jobbról indiai szomszédok törik meg a csendet. Párhuzamot vontam volna olyan filmekkel, mint a remek Romper Stomper vagy a rendre túlértékelt American History X, de mindezzel csak a film lényegi elemeiről tereltem volna el a figyelmet. Shane Meadows számos körben instant klasszikussá érett filmjében ugyanis majdnem lényegtelen, hogy a főhőst skinheadek csoportja fogadja be, és egyik tagja taszítja le a helyes útról, ezzel visszafordíthatatlan sérülést hozva egy ártatlan, 12 éves gyermek életében. A folyamat, az akció, a reakció és az érzelmek követelik ki a fókuszt, hogy mindez a nyolcvanas évek Angliájában, a rendező által megélt eseményekből és megismert karakterekből nyert inspiráción át került vászonra, csak a néző végtelen szerencséje.

1983-ban járunk, egy meg nem nevezett, tengerparti angol kisvárosban. Alig egy éve ért véget a Falkland-szigeteki háború, ahol Shaun, a 12 esztendős főszereplő édesapja életét vesztette. A fiú nem az iskola legnépszerűbb tanulója, szabadidejét jobbára egyedül tölti, állandó céltáblája a mindenki gyermekkorát így vagy úgy, de meghatározó piszkálódásoknak. A tanév utolsó napján különösen sok támadást elszenvedő fiú egy kiadós verekedés után tart hazafelé, amikor Woody és kompániája arra kéri, üljön le néhány percre, csak, hogy jobb kedvre derüljön. Ha akkor nemet mond, az élete valószínűleg egészen más irányt vesz, de legalábbis nem ült volna néhány nappal később egy autóban, jobbján egy börtönből frissen szabadult skinheaddel, a hátsó ülésen pedig egy közel holtra vert társukkal. Woody bandája viszont a legkevésbé sem tehető mindezért felelőssé, a hirtelen felhőtlen mindennapokba a törést Combo hozza el, aki önmagában tölti meg a mérleg másik nyelvét.

A film első harmadában felmondja a kötelezőt, megismertet a szereplőkkel, a helyszínnel, az idővel, mindezt a felelés jellege nélkül, olyan őszinte élvezettel, hogy még hosszú órákig elnéznénk. Mindez valószínűleg annak köszönhető, hogy Meadows egy idegen környezet helyett saját gyermekkorát vitte vászonra, így volt képes olyan korrajzot letenni az asztalra, amit a legnagyobbak, Coppola és Scorsese is megirigyelnének, még ha rendre sportot is űznek ilyen irányú törekvéseikből, nem kevés sikerrel. A példátlan kiválósággal megválogatott zenék, helyszínek, frizurák és ruhák másodpercek alatt beszippantják a nézőt, és nem lennék meglepve, ha egy felmérés azt mutatná ki, hogy 2006 után hirtelen nagyot ugrott a Ben Sherman és Fred Perry eladások mutatója. Mindehhez pedig kivétel nélkül olyan színészek asszisztálnak, akik minimális tapasztalattal vagy akár anélkül nyűgözik le a nézőt, miközben valószínűleg önmagukat alakítják, gyermeki élvezettel.

Bizonyos szemszögből nézve nem tesz mást Stephen Graham sem, aki a játékidő harmadánál emlékezetes belépőt tesz, néhány perc alatt játszi könnyedséggel szakítja ketté az addig feszültségek nélkül működő kommunát, és Shaun apja iránti határtalan szeretetébe kapaszkodva magával rántja a fiút a gyűlölet feneketlen gödrébe. Combo karaktere maga a megtestesült gonosz, de élő és létező motivációjának, finoman adagolt részletekkel megismertetett múltjának és Graham mindent elsöprő alakításának köszönhetően képtelenség rá tipikus antagonistaként tekinteni. Félelmetes, ahogy Meadows sebészi pontossággal ábrázolja egy életkorából eredően gyenge jellem bukását egy önmagában is erős, ráadásul tudatosan a megtéveszthetőket kutató másik hathatós közreműködésével. Combo visszaveszi a börtönévek előtt birtokolt falkavezér szerepet, a banda bólogató felét saját oldalára állítva, Woody ellen hangolva.

Ami ezután következik, az leginkább egy mindenen átszáguldó tehervonatra hasonlít. Miután Combo a film egyik csúcspontjának számító jelenetben ízelítőt ad abból, milyen végtelenül profin képes magához édesgetni bárkit, aki eredendően hajlamos a túláradó gyűlöletre, néhány valóban komikus snittől eltekintve annak lehetünk szemtanúi, hogy lesz egy jó emberből rossz ember, ahogy arra a film végén felcsendülő dal is finoman rájátszik. Shaun, tettei súlyából mit sem érzékelve terrorizálja a környéken élő bevándorlókat, boltot rabol és gyűlésekre jár, ahol jobb híján Frank Harper vezetésével zajlik a tömeges agymosás. (Hasonló példákért nem kell túl messzire mennünk ma sem.) Számára mindez egyenértékű azzal, amikor nevetséges jelmezekbe bújva törtek össze bútorokat egy kihalt épületben, még Combo érkezése előtt. A kalapács és a csúzli helyett most a bozótvágó kés a fegyver, a régi mosdókagyló és a törött szekrény helyén pedig színes bőrű bevándorlók állnak.

Konkrétumokba még hét esztendővel a premier után sem szívesen bocsátkozom, nagyképűen abban bízva, hogy lesz, aki a sorok hatására veszi rá magát a filmre nem írok többet annál, mint, hogy a játékidő utolsó harmada egy velőtrázó érzelmi hullámvasút, amiből nincs kiszállás, és, ha van is, abban sincs köszönet. Stephen Graham alakítását csak a legnagyobbakhoz tudnám hasonlítani, sőt, olyan kijelentéseket is megengednék magamnak, amiért a bigott De Niro rajongók blaszfémiát kiáltanának. Javarészt neki, a gondosan megágyazott körülményeknek és az addigra már megismert és megkedvelt mellékszereplőknek köszönhető, hogy a fináléban robbanó érzelmi atombomba nem hagy túlélőket. Hátborzongató végignézni a folyamatot, ahogy az erőltetett póz lemállik Combo figurájáról, míg szabadjára nem engedi a szunnyadó vadállatot, és ember legyen a talpán, akire nem reszkető lélekkel talál a kép, ahogy könnyekben úszó arccal ordítja: az igazi férfiak nem sírnak!

Bár Magyarországot méltatlanul elkerülte, tudjuk, hogy ez nem igazán mérvadó: a This is England bizony klasszikus film a javából, bátran merem állítani, hogy évtizedek múlva az új évezred legnagyobbjai között emlegetik majd. Már csak korrajzként is állva hagyja minden vetélytársát, de a ritka gondossággal megválogatott színészgárda és a magával sodró, érzelmi tetőpontokkal kibélelt történet csak tovább erősítik pozícióját a legnagyobb filmek panteonjában. Még a valóban cheesy (A Google Fordító szerint sajtos, szerintem csak egyszerűen nincs rá megfelelő magyar szó.) utolsó néhány másodperc sem képes rontani az élményen, azon az élményen, ami a sorok íróját egészen Angliáig sodorta. A This is England annak ékes bizonyítéka, hogy a kritikai sikerhez nincs szükség sztárokra, ismert nevekre, sem feneketlen pénztárcákra, főleg nem nagy stúdiókra. Elég, ha van miről beszélni.