- SPOILERMENTES -

Ötfős csapat érkezik egy meg nem nevezett korban egy meg nem nevezett erdő közepén álló kis házba, hogy közös erővel segítsenek egyiküknek, Miának megszabadulni a drogoktól. Hamarosan azonban rádöbbennek, hogy a kunyhót istentelen dolgokra használták, és ha ez nem lenne elég intő jel, az egyik felelőtlen fiatal felolvasást tart abból a gyanús külsejű könyvből, melyet felakasztott macskák tetemei és más rémségek között találnak a pincében. A rövid idézet életre hívja az erdő szellemét, aki szép sorban, annak rendje és módja szerint megszállja őket.

A poszter persze túloz. Nem a Gonosz halott lesz minden idők legborzongatóbb filmje, ellenben jó néhány dologban élen jár. A legvéresebb stúdiófilm? Csekk. Az egy perce jutó leszakított végtagok száma? Pipa. Az egyik legjobb horrorremake, amely a közelmúltban készült? Hála a mélységesnek, ide is behúzhatsz egy strigulát.

Foghatnám arra, hogy az eredeti - több mint 30 éves - kultusz-klasszikust összevarázsoló trió, Sam Raimi író-rendező, Robert Tapert producer és Bruce Campbell főszereplő hathatós közreműködésének köszönhető, hogy az új Gonosz halott nem fogja vissza magát, de ha hihetünk Tapert egyik nyilatkozatának, inkább ők voltak azok, akik némileg békíteni próbálták az elsőfilmes Fede Alvarezt, kinek az volt a nem lebecsülendő szándéka, hogy beteljesíti a plakátra felvitt ígéretet. A film első körben meg is kapta a maga NC-17-es billogját, amely a liberalizmusba takarózó, ám bizonyos dolgokban végtelenül konzervatív Amerikában egyenlő lett volna a financiális halálos ítélettel. Néhány nyisszantásnyival odébb a produkció végül megmutatta magát a publikum előtt, és a kezdeti rossz hírek ellenére immáron nem titok, hogy egyszeri megismételhetetlen alkalommal nálunk is megszállja majd a gyöngyvásznat.

De akárhogy is találkozol a Gonosz halottal, bátran állj ki vele szemben: nem mondom, hogy rémálmaid lesznek tőle, ugyanis ez a produktum sikolyok helyett inkább rácsodálkozást és néma döbbenetet eredményez, mi több, esetenként gyermeki izgalmat is, melyet a ritkán látott kreatív és merész brutalitás hív életre a sokat látott emberben: felőlem gondolhatod azt, hogy "te beteg vagy", de mint minden zsánerben, így a horrorban is az a leghatásosabb, amely párját ritkító, amely meglep és kizökkent, amely új határokat fedez fel. Igen, én is tudom, hogy az underground filmekhez képest a Gonosz halott vérfürdője kutyafüle, de ez a film egészen más ligában játszik, és ennek bizony megvannak a legyőzendő akadályai (cenzúra, értékrend, terjesztési para, stb.), és előnyei (költségvetés, alapanyag, támogatott tehetség) egyaránt: az előbbieket csodával határos módon sikerült venni, az utóbbiakat pedig többé-kevésbé jól kihasználni.

A film leggyengébb láncszeme a sztori: igazából vállvonással elintézhető, hisz történet-mesélés tekintetében az eredeti film sem ment túl a sakktábla felállításán, ugyanakkor derék dolog, hogy Fede Alvarez és Rodo Sayagues írók (illetve a névtelenül besegítő Diablo Cody) megpróbálták továbbgondolni a fenti alapszituációt. Izgalmas lehetőséget kínál az elvonási tünetekkel kínlódó lány figurája, akit legtámadhatóbb felületként elsőnek száll meg az ártó, és a többiek eleinte nem is tudják eldönteni, hogy csak a drogfene ütközik ki rajta vagy valami sokkal rosszabb, ám ezt a lehetőséget hamar elveti magától a film, hogy a színtiszta kaszabolásra fókuszáljon. 

Kelletlenkedhetnék egy sort a színészek és figuráik felett is, hisz nyomába sem érnek Ashnek, olyannyira nem, hogy a horrorikont többükből próbálják meg összerakni, és ha kiteszik a lelküket - isten a tanúm, megpróbálják -, sem képesek felnőni hozzá. Egyszóval hiányzik, és hiányzik a humor is, amely a közhiedelemmel ellentétben már az első Gonosz halottba is becsempészte magát: gondoljatok azokra a jelenetekre, melyben Ash egy gerendával osztogatta a maflásokat a vihogó barátnőjének, meg úgy általában a megszállottak is úgy viselkedtek, mintha egy családi sitcomba csöppentek volna - némi vérrel, béllel. De bennem a mai, rémületesen rossz horrortrendet idéző, narratív szempontból teljesen indokolatlan be-bevágott rémképek okozták a legnagyobb felindulást, de szerencsére ezekről Alvarez elég hamar lejött.

A móka az első fél órát követően kezdődik, és onnantól kezdve a film olyan, mintha egy kombájn elszabadult volna a vágóhídon. Nem, ez nem volt jó hasonlat: inkább olyan, mintha egy kombájn elszabadult volna egy Justin Bieber-koncert első sorában. Öles túlzásokba esik, ami egy Gonosz halott-filmnél természetesen erény, ugyanakkor a valóban old school-trükköknek hála minden egyes törés, szakadás és vágás érezhető és élvezhető (avagy gyomorforgató - ízlés kérdése); az emberfeletti durvulást emberfeletti túlélési ösztön kíséri, szóval a kis ház és közvetlen környezete titáni küzdelem színhelyévé válik.

Ráadásként a film utolsó harmad még némi meglepetéssel is tud szolgálni, melyet a háborgó gyomor vagy bevesz, vagy nem. Személy szerint üdvözöltem, de annyit azért megjegyeznék, hogy a feliratok után beköszönő bónuszjelenet egyszerre adott keserű szájízt és töltött el nosztalgiával, mert eszembe juttatta azt a kissrácot, aki egy hosszú tatabányai éjszakán két, szintén hátulgombolós unokatestvérével együtt először szembesült Sam Raimi (akkor még csak) kétlövetű filmremekével: persze rettegett, mint állat, ugyanakkor ő is rácsodálkozott a látottakra, esetenként még tapsikolt is, de mindenekelőtt veszettül szurkolt a kék ingesnek. Nem győzőm hangsúlyozni, hogy ugyan minden egyéb elvárásom maximálisan kielégült, ez az érzés azért hiányzott.

kövess minket facebookon és twitteren!