Közel tíz évnyi kihagyás után az Oscar-díjas Bernardo Bertolucci új drámával jelentkezik, miközben a franciák megint tető alá hoztak egy romantikus vígjátékot.

Én és te (Io e te)

Az asztronauta kimegy az űrbe, elveszti a kapcsolatot a földi irányítókkal, és egyedül sodródik tovább a semmibe. Ez a története David Bowie világhírű dalának (Space Oddity), amely egyben Bernardo Bertolucci évtizedes kihagyás után forgatott filmjének záró tétele is egyben. Hogy miért a végével kezdem? Elsősorban azért, mert ez a szám kiválóan visszaadja a film történetét: a tizennégy éves főhős egyetlen vágya, hogy egyedül lehessen, de amikor sítábor helyett inkább házuk pincéjének magányát választja, felbukkan rég nem látott féltestvére, és alaposan belepancsol a terveibe.

Másrészt ez egy jó dal, és ebből kifolyólag jó szájízt hagy a moziból távozóban. Talán nem tűnik nagy dolognak, de a tökéletes dalválasztás okozta jó pillanat fontos - különösen egy olyan film esetében, melynek igazából csak ilyen jól eltalált momentumai vannak. Nem kell különösebb jártasság a rendező életművében hogy rájöjjünk, Bertolucci régi témáit, régi megoldásait veszi elő újra. Magány, problémás tinédzser, incesztus, bezártság, függőség; ezek a tematikák mind megjelentek már a korábbi filmjeiben is, akár visszatérő jelleggel is. Kicsit olyan, mintha a mester visszatért volna, hogy szintetizálja saját életművét, ami részleteiben működik, de a nagy egészből pont Bertolucci zsenije hiányzik. Nem nagyon lehet belekötni sem történetvezetésbe, sem a színészi játékba, és még a külalak is rendben van, csak éppen nincs benne az a plusz, amit egy ilyen kaliberű rendezőtől elvárható. De azért megvannak a maga szép pillanatai...

Felcsípve (20 ans d'écart)

Őszintén csodálom azokat az alkotókat, akik több száz, ugyanerre a kaptafára épülő limonádéval neki mernek menni a "fiú megismeri a lányt > fiú és a lány járnak > fiú és a lány konfliktusba kerül > fiú és a lány szakít > fiú és a lány újra egymásra talál" sablonnak, és ebből valami értelmes keveredik ki, ami jó eséllyel még egy férfinézőt sem kerget az őrületbe. A Felcsípve gárdája úgy döntött, hogy az unásig ismételt receptet egy kis korkülönbséggel spékelik meg, így hoztak össze egy huszonéves fiút és egy negyven körüli nőt.

Mindezt feltűnően ízlésesen, finom humorral átszőve tálalták, méghozzá meggyőző színészek segítségével, amiből ugyan sem világmegváltás, sem szombat esti szupermozi nem kerekedett ki, de egy habkönnyű nyáresti lötyögésnek éppen megfelelő. Aki erre vágyik, az nyugodtan vállalja be egy francia krémes helyett vagy mellé (kalóriaérzékenységtől függően), de többet nem szabad várni tőle.