A hetvenes években az amerikai filmgyártás ismét rákattant a gengszterfilmekre. A Scorsese és Coppola sikerfilmjei által keltett hullámokat az egész filmvilág meg kívánta lovagolni. Sok felejthető alkotás mellett született néhány maradandó, és nagyon kevés klasszikus: ezek egyike A sebhelyesarcú, melyre az elemzők a "modern mozi" első mérföldköveként szoktak hivatkozni. A film idén töltötte be 30. születésnapját.

Martin Bregman producer fejében merült fel az ötlet, hogy aktualizálja Howard Hawks 1932-es, azonos című gengszterfilmjét. A Paul Muni főszereplésével készült film a szesztilalom idején játszódott, s Chicagóban virágzó szervezett bűnűzés egyik kulcsfiguráját, Al Capone-t vette nagyító alá (természetesen nevek és események megváltoztatásával, lévén az illető gengszter akkoriban még aktívan tevékenykedett). Bregman úgy tervezte, hogy az új film is a harmincas években játszódik majd, ám a produkció után érdeklődést mutató Sidney Lumet azzal az ellenállhatatlan ötlettel állt elő, hogy a történetet helyezzék át napjainkba (a nyolcvanas évek elejére), Chicagó alkoholmámorát cseréljék le Miami neonszínű kokain-rohanására, az Al Capone szerű gengsztert pedig egy Kubából deportált bűnözőre. Később Lumet távozott a produkciótól, de ötletét örökösei, Oliver Stone forgatókönyvíró és Brian De Palma rendező is megtartották.

1980 magasságában Fidel Castro „humanitárius” döntést hozott: engedélyezte népének, hogy azok, akik Amerikában élő rokonokkal rendelkeznek, áttelepülhessenek az Egyesült Államokba. Ezrével özönlöttek a kubaiak Floridába, köztük rengeteg visszaeső bűnözővel, ugyanis a népvezér döntésének igazi célja az volt, hogy kiürítse túlzsúfolt börtöneit, s megszabaduljon jó néhány veszélyes elemtől. Amerika ekkortájt fedezte fel magának a kokaint, Florida pedig még nem rendelkezett kiépített hálózattal, így a kubaiak kapva kaptak az alkalmon. Miami Vice-rajongók, nektek ez nem újdonság.

Tony Montana (Al Pacino) is egy "Mariel hajó" fedélzetén jut Amerikába, s már a film nyitó képsoraiban helyrerakja karakterét. A bevándorlási hivatal képébe ordítja, hogy ő egy politikai menekült, majd a szeme se rebben, mikor fejére olvassák a litániát, majd egy menekült táborba deportálják, ahonnan csak visszafelé van kiút. Esze ágában sincs ott időzni: gyerekkori barátjával, Manolóval (a Kubában született Steven Bauer alakításában) vállalják, hogy a tartózkodási engedélyért cserébe félretesznek az útból egy kommunista hivatalnokot. "Szívesen kinyiffantok egy kommunistát, de a zöldkártyáért még ki is belezem." Úgy is lesz. Montana hamarosan Frank (Rober Loggia), a helyi drogbáró szolgálatába áll, s innentől kezdve nincs megállás a csúcsig.

Montana életcélja végtelenül egyszerű: "a világot akarom, s mindent, ami benne van", eszközei még ennél is szimplábbak: "másom sincs, csak a merszem és a szavam, s nem török meg senkinek". Montana meg is szerzi azt, amire a foga fáj: legyen az pénz, hatalom vagy Frank nője, Elvira (Michelle Pfeiffer), kinek törékeny testalkata csak első pillantásra sugall sebezhetőséget: az érzelem utolsó cseppje is hiányzik belőle, hideg mint a kő, nyelve mint a kígyóé, tekintetével akár ölni is tudna - a megfelelő kihívás Montana számára. Ám mikor végre magáénak tudhatja, nem tud vele mit kezdeni: ha a nő trófea lenne, a szekrénybe tenné. Mivel kapcsolatukból mindig is hiányzott az érzelem, csupán a pénz és a kokain köti össze őket. Egy darabig.

A kubai nem rágódik túl sokáig ezen. Egyre mélyebbre fúrja orrát a kokainhegybe (néha a szó szoros értelmében), és dollármilliós, ám rendkívül veszélyes üzletet köt egy kolumbiai drogbáróval, akit akár Pablo Escobarról is mintázhattak volna, ha a nyolcvanas évek elején bármit is mondott volna ez a név. Montana kettesével veszi a lépcsőket a bűn szamárlétráján, s bárkit letaszít onnan, aki csak az útjába kerül.

A film nem próbálja meg szépíteni, nem állítja be a körülmények áldozatának, meg ilyesmi: Tony Montana rossz ember, viszont nem lelketlen. Imádja kishúgát, Ginát (Mary Elizabeth Mastrantonio élete első szerepében), és még a széltől is óvja. Miközben jó mélyre merül a morális lélekvesztőben, pszichotikus energiával védi azt az egyetlen embert, akit igazán szeret, s remélem, nem árulok el ezzel túl nagy titkot: ez lesz mindkettőjük végzete.

A sebhelyesarcú dühből készült. Sem rendezője, sem írója nem volt jóban a világgal. De Palma, az egykoron legígéretesebbnek tartott "movie brat" az anyagi és művészi csőd szélén állt, szép reményekkel leforgatott mainstream thrillere, a Halál a hídon jókorát bukott, a kritikusok pedig Hitchcock-majmolónak bélyegezték. Oliver Stone hiába szövegezett olyan forgatókönyveket, mint az Oscar-díjat érdemlő Éjféli expressz, vagy a kultikus Conan, a barbár: első rendezése megbukott, súlyos kábítószer-függőséggel küszködött, s a régóta tervezgetett Vietnám-filmje pedig egyre messzebb és messzebb került a megvalósíthatóságtól. Azzal, hogy Martin Bregman felkérte Brian De Palmát a rendezésre, Stone-t az írásra, Al Pacino-t pedig a főszerep eljátszására, nem egy, hanem mindjárt három csörgőkígyót eresztett szabadon Hollywoodban, a világ pedig köszönte szépen, de nem kért a filmből. Bemutatása idején jó nagyot hasalt, A keresztapa tőgyein csüngő kritikusok nem tudtak mit kezdeni a film agresszív vehemenciájával, a közönség elborzadt a brutalitásától, amely egészen véletlenül megúszta vágatlanul a cenzorok támadását.

Jogosan gondolhatnád, hogy explicit jelenetei (a láncfűrészes darabolás vagy a helikopteres akasztás) vívtak ki kultikus státuszt A sebhelyesarcúnak, valójában azonban Al Pacino enigmatikus játéka, karakterének ön- és közveszélyes, ám respektálható magatartása maradt meg az utókorban - nem beszélve az idézhető szövegek garmadájáról. Az egész rongyrázó hip-hop kultúra ebből a filmből nőtte ki magát, de amíg a "virítsd a lóvét" címmel fémjelzett státuszharc sajnos többnyire véresen komoly, addig A sebhelyesarcú csak úgy tocsog az öniróniában. Az egyik jelenetben Tony Monatana magára hagyatottan, hangosan zsörtölődve ücsörög hangárméretű fürdőszobájának medencenagyságú kádjában, egyik kezében szivar, a másikban tévé távkapocs: ez a szcéna egyszerre viszkető és szánalmas, ugyanakkor a maga száraz módján vicces is. Ebben a világban nincsenek dimenziók: részben kritika, részben karikatúra.

Pacino nem egyszerűen fürdőzik Tony Montana szerepében, hanem tör-zúz. Fényévekre Michael Corleone visszafogott, ejtett frusztrációkkal felvértezett szerepétől a kubai veszedelem olyan, mint egy megállíthatatlan kamion, mely eszeveszettül tülkölve vágtat át mindenen. Pacino ripacskodó, szélsőséges eszközökből építkező alakítása még jobban megdobja a fordulatszámot. De Palma rendezésében most hiába is keresnénk a szeretett suspense elemeket (bár a fent említett láncfűrészes jelenetben felfedezhető némi hitchcocki kamerakezelés), finomhangolt képek helyett durva montázsokkal dolgozik - hisz Montanához nem is illik az aprolékosság. Az összkép egységes, mindenféle kompromisszumtól mentes filmremek, amely felpörget és lelomboz, de a szó hagyományos értelmében nem szórakoztat. Pofán ver.

kövess minket facebookon és twitteren!