2012 októberében került a piacra a Resident Evil széria hatodik része, és azóta gyakorlatilag mindennek elmondták, aminek csak lehetséges. A kritikusok és játékosok között akadt olyan is, aki dicsérte, de voltak bőven, akik mélységes csalódásuknak adtak hangot. Az egyik internetes oldal még egy egészen rendhagyó cikket is közzétett, amelyben úgy fejezte ki véleményét a játékról, hogy minden, a játékot lehúzó kritikusnak megköszönte az őszinteségét és egyben elismerését, sőt gratulációját fejezte ki, hogy nem ajnároztak valamit, ami azt a legkevésbé sem érdemli meg. Ezt mind azzal indokolták - amit a korábbi cikkben én is taglaltam - hogy az előző rész, a Resident Evil 5 kritikái túlontúl kedvező fényben tüntették fel az arra sokak szerint nem érdemes játékot. Egy dolog előtt állok csupán mély értetlenkedéssel: mégis min voltak ennyire meglepve a kedves kollégák? Hiszen, ha megnézzük az ötödik és a hatodik rész között eltelt időszak termékeit (a nagy kék nyíl után ugyebár), elég világos képet kapunk róla, hogy mi is történt/történik a sorozattal az utóbbi években.

Úgy tűnik, a Resident Evil 5-ben nem csak egyes játékosok csalódtak, hanem még a Capcom is elkezdett erősen új irányokba kacsintgatni. Ismét egyszerre előre a jövőbe és vissza a múltba, de ezúttal mindez nem ütött ki balul. A legelső lépés egy rakásnyi DLC volt, amelyek végül egy Gold Editionben kulmináltak. Mindez annyit jelent, hogy a - kizárólag Xbox360 és PS3  játékosoknak lehetőségük adódott újra megvásárolni a játékot, új dobozban, új kézikönyvvel, két új küldetéssel, egy alternatív Mercenaries minijátékkal (a Mercenaries Reunionnal), és egy új többjátékos kiegészítéssel (amely két módot tartalmaz) az online lehetőséghez.

A két új küldetés kifejezetten tetszetős: az első a Lost in Nightmares címre hallgat és Jill Valentine, valamint Chris Redfield egy küldetését meséli el, amely egyben a játék majdnem-közvetlen előzménye is, míg a másik, a Desperate Escape azt mutatja meg, hogyan jut el Jill és egy Josh Stone (nem, nem Joss Stone!) a helikopterig miután Jill visszatért a… NEM, NEM SPOILERKEDEK, HA MÁR EDDIG SIKERÜLT KIBÍRNOM! Az online kiegészítés csak a szokásos: akár egyedül akár csapatban lehet ölni épp azt, akit (az egyik módban egymást, a másikban egy szörnyet). A Mercenaries Reunion, amelyhez később további DLC-k további pályákat és karaktereket pakoltak, szintén egész élvezetes, bár nem szabad túl komolyan venni (hogy miért nem, arról beszéljenek az alábbi karakternevek: Warrior Chris, Heavy Metal Chris, Fairytale Sheva, Business Suit Sheva).

Na de, ahogy azt már a Resident Evil játékoknál kezdjük megszokni, semmi sem olyan szép és kerek, mint amilyennek tűnik. Tudom, hogy már így is mindenfélének elhordtam a negyedik gémet, de egyszerűen nem tudok elmenni a következő tények mellett. Igen, ez itt az antireklám helye… azaz a nyafogásé. Mert mégis mi a jó lópikulát gondoltak ezek magukban, amikor kitalálták a fentebbi, „golyórugdosó és köpni valóan fantasztikus” koncepciót? Azt ugyanis már rég megszokhattuk, hogy a PC-játékosok le vannak ejtve, ha Resident Evilről van szó, és hogy a DLC-k és egyéb extrák ezért PC-re sose jöttek ki, hát legyen. De hogy van az, hogy az Xbox360 Gold Editionje igazából  egyik extrát sem tartalmazza magán a lemezen, a PS3 viszont igen? Az Xbob360-as játék bolti verziója csak egy „redeem code”-dal több az eredeti kiadásnál, amely kód segítségével ingyen letölthetsz minden plusz tartalmat a Live-ról, viszont csak magát a kódot nem tudod megvenni, vinned kell az egész lemezt is újra. Nem lenne egyszerűbb fizetni DLC-nként pár száz forintot, mint több ezret egy bolti lemezért, hogy onnantól kétszer is meglegyen a játék, csak más csomagolásban? Még szerencse, hogy erre senki sem kényszerít, mert az összes extra fenn van Live-on, némelyik alapból ingyen. Tehát igazából nem is felháborodva vagyok, csak nem értem, miért volt már eleve szükség erre Gold Editionra. Ha valakinek van ötlete, hagyjon egy kommentet és fontolóra veszem.

Viszont most már tényleg elég az ötödik rész szapulásából és „ugorgyunk” még egy évet, 2011-be! Ekkor jelent meg ugyanis a Resident Evil Mercenaries 3D - ahogy a neve is mutatja - Nintendo 3DS-re. Ha valakinek még nem volt elege RE atmoszférában arénázgatni (mert én speciel a 4-ben nagyon élveztem, az 5-ben meg két kör után feladtam, a Reuniont pedig csak egy barátomnál láttam - és noha poénnak találtam, de nem annyira, hogy játsszak is vele), akkor annak itt egy egész játék: történet nélkül, remek pályatervezéssel, ötletes 3D környezettel és a negyedik illetve ötödik részeket egyszerre felidéző atmoszférával. Az egyetlen baj vele, hogy ennyi az egész, semmi többet nem ad, csak szép grafikát. Itt akár be is fejezhetném a taglalását, mert pont ennyi idő alatt meg is unható. Persze izgalmas, hogy - hasonlóan a Gun Survivor negyedik részéhez, a Resident Evil Dead Aim-hez - itt is lehetőségünk van belső nézetből lőni, de ez sem kötelező. Újdonság, hogy célzás közben mozoghatunk is. (Váó!) És persze jól használja a 3DS két kijelzős rendszerét is. A felső képernyőn zajlik a játék, az alsón pedig az inventory és miegyéb található. Játszható karakterek: Jill Valentine, Chris Redfield, Claire Redfield, Albert Wesker, HUNK, Jack Krauser, Barry Burton és Rebecca Chambers.

A Mercenaries 3D-ben a legjobb dolog egy demó volt. A következő Nintendo 3DS játék, a Resident Evil: Revelations demója. Ahogy az már az  eme demó által kínált, alig egy órás játékélményből is kiderült, a rajongók bizakodva tekinthettek a jövőbe, hiszen a sorozat hosszú idő után először idézte fel, miért is volt olyan jó a Resident Evil a kezdetekben. A 2012 januárjában napvilágot látott Revelations ugyanis vérbeli túlélő-horror, annak minden egyes, jól ismert tulajdonságával. Ismét egy relatíve kicsi, zárt játéktérben kell mozognunk, amely csak fokozatosan, kiadós parafaktorral rendelkező felderítés és rejtvénykibogozás után kezd el bővülni: ezúttal nem egy kúria, hanem egy hajó - az SS Queen Zenobia - formájában. A motor gyakorlatilag a Mercenaries 3D enyhén megváltoztatott verziója, hasonló eloszlással a „nagy képernyő” és az érintőképernyő között, illetve szinte azonos célzási rendszerrel. Ami a történetet illeti, némi összekötést kapunk a sorozat negyedik és ötödik része, pontosabban a negyedik rész és a Lost in Nightmares DLC közé, ami legalább pár dolgot megmagyaráz a Resident Evil 5 nem mindig logikusnak tűnő háttéreseményeiből.

Ami a Revelationst kis szigetként emeli a Resident Evil-széria újabb elemei fölé, az nem csak az, hogy ismét kétszer is meggondoljuk, hány golyót érdemes egy ellenfélre elhasználni, vagy hogy enyhén remegő kézzel merünk csak belépni az ajtókon, hanem az olyan apróságnak tűnő módosítások is, mint például az, hogy a ko-op partnerünk nem tud meghalni, nem veszi fel előlünk a lőszert, és úgy egyáltalán, nem  sok vizet zavar. Tudom, hogy ezek a módosítások így leírva rémesen bénán hangzanak, hiszen milyen dolog már egy játékban a halhatatlanság; már-már cheat-számba megy. A helyzet azonban az, hogy még mindig egyjátékos módról beszélünk. Ha egy cég úgy érzi, kötelessége egyjátékos módhoz is ko-op partnert rendelni, legalább ne vegye el az ember kedvét a játéktól azzal, hogy a történetnél nagyobb hangsúlyt kap, hogy a partnerre vigyázzunk, mert a halála instant „game overt” von maga után (ld. Resident Evil 5-ben).

Persze egy másik, nem ellenséges karakter jelenléte óhatatlanul is visszavesz a jó túlélő-horror játékokat kísérő gyomorgörcsből, hiszen már nem érezzük úgy, hogy egyedül lennénk az egész házban, vagy ez esetben hajón, és ezért nagyobb biztonságérzettel forgatjuk a konzolunkat. Azért a Revelations még így is rettenetesen félelmetes tud lenni, ezért - lévén a 3DS hordozható kézikonzol - nagyon vicces érzés nem egyszer például arra eszmélni az idegtépő feszültségből, hogy „Szentendre terminál, kérjük kedves utasainkat, hogy szálljanak le a vonatról”. És nyilván sokan vannak még, akik így gondolják, mert idén februárban a Capcom bejelentett, hogy PC-re, Xbox360-ra és PS3-ra is kiadja a Revelationst, mégpedig alig egy hónap múlva, 2013. május 24-én. Azt mondom, ha valamit, akkor ezt érdemes izgatottan várni, de persze csak akkor, ha közben buzgón imádkozunk, hogy most az egyszer el ne rontsák a portokat.

A Mercenaries 3D kapcsán többen aggályukat fejezték ki azzal kapcsolatban, hogy Leon S. Kennedy még csak nem is kapott helyet a játszható karakterek között, amely megnyilvánulásokra a Capcom többnyire azt a választ adta, hogy a közelgő Operation Raccoon City-ben úgyis fontos szerepet fog kapni. Nem mintha különösebben rajongtam volna a Mercenaries 3D-ért, és nem mintha egy kicsit is érdekelt volna, hogy egy karakterrel kevesebb vagy több van benne, de ez az indoklás mindaddig még nekem is korrektnek tűnt, amíg meg nem jelentek az első előzetesek az Operation Raccoon City-hez. És milyen ígéretes előzetes is volt az! Máris látszott belőle, hogy nem egy régi Resident Evil, vagy egy Revelations szintre kell számítanunk, hanem egy akciójátékra, de annak nagyon is jól nézett ki, és legalább a fejlesztők sem akarták leplezni eme zsánermódosítási szándékukat, mint anno a Resident Evil 5 megjelenése előtt.

Ám amikor viszont elkezdtem kijátszani a játékot (hangsúlyozom: elkezdtem), csúnya meglepetés ért. Az első pályán kapásból egy darab zombi sem volt, csak „ az Umbrella magas szinten kiképzett biztonsági őrei”. Ha elfelejtettem volna mondani, itt még mi is csak Ubrellásokkal mehetünk; egy csapat - 1998-hoz képest túl modern felszerelésű - különleges kommandóssal, akiket azért küldenek oda, mert… nos, őszintén fogalmam sincs, miért. Az első pályán azért, hogy HUNK-nak segítsünk egy, a Resident Evil 2 elejéről ismerős akció végrehajtásában, de amikor az ajtóhoz érünk, HUNK nélkülünk megy be. Ez még jogosnak is tűnhet, hiszen a második rész intrójában sem volt semmiféle modern felszerelésű kommandó, de ha meg ennyire nem akartak belerondítani a játékok kanonikus sztorijába, miért lehet egy későbbi küldetésben megorgyilkolni Leon S. Kennedy-t (aki a Capcom korábbi ígéretei szerint a játék fontos része lett volna)? Persze tudom, hogy még a fejlesztő csapat szerint is csak „elméleti szcenárió” volt a játék, egy amolyan „akár így is történhetett volna” típusú spin-off. De akkor meg miért nem lehettek már a játék elején merészek?

Persze lehet azt mondani, hogy merésznek számít, ha az Umbrella alkalmazottaival mindenféle értelmes indoklás nélkül Umbrella alkalmazottakat ölünk, de szerintem ez legalább olyan olcsó húzás, mint amilyet a Far Cry 2 óta senki sem mert eljátszani. Abban a játékban esett meg az, hogy a polgárháború közepén az egyik fél felkért, hogy hajts végre neki valami titkos küldetést, de mivel titkos, ezért az ő emberei is lőni fognak rád közben, és persze te nyugodtan lőj vissza, sőt öld is meg őket, mert a titkos küldetésed mindennél fontosabb, és ezzel a készítők ki is kerülték, hogy nem-ellenséges MI-t kelljen a játékba programozni... Persze ebből a szempontból az Operation Raccoon City jobban teljesített, mert itt legalább az ellenfelek nem teleportálódnak vissza minden második percben. Szóval ha letudtad az Umbrellás küldetések egy részét, akkor elvileg a városi ellenállás oszlopos tagjaival is lehet sorjázni az ellent, de erre már végképp nem volt érkezésem, így a szóban forgó kontármunkáról többet nyilatkozni maximum egy „a világ legnagyobb játékcsalódásai” típusú összefoglalóban fogok, ha egyáltalán.

De azért még egy facepalmos pmomentum a végére: a titkos Umbrella osztag neve USS (ezúttal Umbrella Security Service). De komolyan, a következő alacsony költségvetésű magyar filmben szerintem legyen egy Nemzeti Segélyező Alapítvány (NSA), vagy Fedélkészítési Berendezések Irodája (FBI); csak azt sajnálom, hogy a Szén- és Atomenergia Részvénytársaság már a Csupasz Pisztoly 2 óta foglalt.

Ó igen, mielőtt elfelejteném, volt a játéknak online része is: egy Heroes Mode, ami gyakorlatilag ugyanaz, mint a normál játék, csak - az alapjáték nímandjaihoz képest - fontosabb karakterekkel (mint például Leon S. Kennedy-vel), meg valami Lone Wolf nevű újonccal, aki szintén nem különösebben érdekel. De az Operation Raccoon City egyetlen eredeti ötletét az online tartalom szolgáltatja, kizárólag Xbox360-on (már megint ki találta ezt ki?!), a Nemesis Mode ugyanis lehetőséget ad arra, hogy az antihős-mutáns-kolosszus bőrébe bújva apríthassuk az ellenfeleinket, ami ha más nem, elégtétel lehet az ostoba és feleslegesen elkészített játékért kiadott nem kevés pénzért.

És itt érkeztünk el történetünk végkifejletéhez, a Resident Evil 6-hoz. Mivel ez a beszámoló már így is hosszabbra nyúlt, mint terveztem, rövid leszek, amennyire csak lehet (ha viszont mély elemzést szeretnétek, csak szóljatok!). Egyelőre legyen elég némi pro és kontra.

Pro # 1) Gyönyörű grafika. Ha belegondolok abba, hogy a széria csak az ötödik rész óta törekedett arra, hogy látványilag is mutasson valami újat kortársainak, akkor igen fiatal kezdeményezésről van szó, és mégis, a Resident Evil 6 egy korrektül kivitelezett textúrákkal és remek shaderekkel felszerelt játék lett.

Pro # 2) Ötletes pályatervek. Ami az előző részből többek között erősen hiányzott, az a helyszínek hangulata. Itt gyakorlatilag az egész világból teljes palettát kapunk: lepusztult kelet-európai falu, bánya, havas hegység, amerikai nagyváros, kikötő, metró, kínai nagyváros, katedrális, földalatti labor, kripták, hajó, háborús övezet, tenger alatti bázis váltja egymást, és talán még ki is hagytam valamit, mindenesetre a játék nem egyhangú, az biztos.

Pro # 3) A ko-op egyre jobb. Megtartották a Revelations néhány fentebb is dicsért elemét a ko-op partnerrel kapcsolatban, ha egyjátékos módról van szó, többjátékos mód esetén pedig még arra is lehetőség van, hogy egyszerre négy játékos szegüljön szembe egy-egy főellenséggel, mert netkapcsolat esetén a játék automatikusan megkeres másokat a világban, akik kb. ott tartanak, ahol mi, és összekapcsolja a játékunkat.

Pro # 4) Ada Wong küldetése. Végre ismét egy kampány, ahol egyedül kell helytállnunk, sőt visszatérnek a rejtvények és a para is. Személy szerint elviseltem volna, ha Ada küldetése a hosszabb, és a maradék három rövidebb.

Pro # 5) Agent Hunt mód. A legjobb trollkodás a világon. Mások játékába kacsolódhatunk be szörnyekként és taktikázhatunk kedvünkre. Az előd Nemesis módjának egyfajta szellemi öröksége, a jó értelemben.

Kontra # 1) A történet nem valami erős, és ennek ellenére túl sok. Mire az ember végigviszi mindhárom főküldetést, már rég telítődött. Nagyon nehéz élvezni az utolsó pályákat. Sajnálom, hogy a mennyiség ennyire a minőség rovására ment. (Ugye emlékszünk a fentebb felsorolt helyszínekre? Némelyikükön többször is végig kell menni, csak más karakterrel.)

Kontra # 2) Az extrák bénák. Elvileg fejleszthetőek a képességek, de nem igazán lehet kisilabizálni, hogy ezek mit is befolyásolnak, illetve ezekből is túl sok van. A szétlövés révén begyűjthető kék emblémák pedig még ennél is feleslegesebbek.

Kontra  # 3) A zsáner immár nem túlélő horror, hanem „dramatic horror” (drámai horror) névre hallgat. Látszik, hogy a készítők nagyon drámai, sőt eposzi (nem epikus!) történetet szerettek volna gyártani, de ez nem igazán jött össze. A karakterek elég hiteltelenek, főleg, hogy Sherry Birkin kivételével nem is igazán öregedtek, a párbeszédek néhol meglehetősen üresek, és a végkifejlet az, hogy mindenki hazamegy, a világ meg marad olyan, amilyen, jellemfejlődést pedig egyedül Jake Muller mutat, kár hogy azt se nagyon lehet elhinni.

Sok mindent lehetne még idecitálni, de mint mondtam, ha kritikára vágytok, akkor dobjatok egy kommentet, és kívánságotok teljesül. Addig is minden Resident Evil rajongónak további feszültséggel teli, fogcsikorgató tavaszt, sok tintaszalagot, kevés lőszert, de annál több idegtépő zombicsoszogást kívánok (egyszóval ajánlom, mint mindig, a korai részeket), legalább addig, amíg a Revelations ki nem jön, mert remélhetőleg akkor már kívánnom sem kell.

Kapcsolódó anyag:
A Resident Evil saga - 1. rész
A Resident Evil saga - 2. rész