A fél világ padlót fogott az Ördögűző 2. láttán. Nem rég én is szembesültem a borzalommal, s miután felitattam a padlóról az agyam maradékát, megfogadtam, hogy a lehető legalacsonyabb elvárásokkal ülök le a harmadik epizód elé - hátha ezt megúszom agyvérzés nélkül.

A csalódás nem is lehetett volna kellemesebb. A karmesteri pálcát most az a William Peter Blatty vette kézbe, aki az első rész írójaként, s Blake Edwards házi szerzőjeként vonult be a történelembe (nem kell túl sok gógyi ahhoz, hogy némi párhuzamot fedezzünk fel Clouseau felügyelő és az Ördögűző-filmek Bill Kindermanja között). Blatty hál' istennek ignorálja a második részben "történteket", mondhatni besöpri az egész moslékot a felejtés szőnyege alá. Bár az eredeti filmre épített új sztori (Blatty saját Ördögűző-folytatását, A légiót adaptálta filmre) is ingatag, a produkció azért megáll a lábán.

15 év telt el azóta, hogy Karras atya (Jason Miller) legurult azon a bizonyos lépcsőn, hogy végül az Alvilágban kössön ki (ha ezt elfelejtetted volna, így ebben a filmben a nagy ugrást most is többször megtekintheted). Kinderman felügyelő (Lee J. Cobb szerepét most George C. Scott játssza) még mindig aktív, s Clint Eastwoodhoz illő morózussággal/szarkazmussal teszi a dolgát: beszól mindenkinek, aki kicsit is megérdemli, még pap barátját (Ed Flanders) sem kíméli. Azért jó fej. Ám egy kegyetlen gyilkosságsorozat őt is homlokráncolásra készteti: egy sorozatgyilkos gyerekeket és papokat tesz el láb alól, s csúnya dolgokat művel a holttestekkel. A módszerei megegyeznek a Gemini-gyilkosnak nevezett pszichopatáéval (Brad Dourif rászabott szerepkörben), csak az a gubanc, hogy a fenti személyt 15 éve elkapták, s megsütötték a zöld mérföld végén.

A szálak előbb-utóbb egy mentális sérültek ellátásával foglalkozó kórházba vezetnek, ahol Kinderman a zárt osztályon találkozik X pácienssel, akit érdekes módon pont 15 éve találtak meg, s azóta sem sikerült beazonosítani. X páciens éveken át katatón állapotban vegetált, s csak mostanság sikerült magához térnie, s a nővér jelentése szerint a viselkedése rendkívül agresszív. Kinderman álla akkor fog padlót, mikor a betegben hol Karras atyát, hogy a Gemini-gyilkost véli felismerni. Mi a f...?!

A racionális fordulatok rajongói biztosan nem fognak a homlokukon pörögni örömükben, ha meglesik az Ördögűző 3-at. Itt-ott valóban el lehet veszíteni a fonalat, de a film azért tartja X pácienst, hogy hosszú tagolt mondatokban ecsetelje a plot fordulatait; kit hogyan gyilkolt meg és miért. Ilyenkor aztán a film veszélyes táncot lejt az (ön)paródia határmezsgyéjén, és Brad Dourif 4-5 perces szónoklatait tényleg csak a kuncogás menti meg az unalomtól. Még azon is lehet morgolódni, hogy a trancsírozásról inkább csak mesélnek, és a gore effektusokkal nagyon szűkösen bánik a film: a legnagyobb csattanót - ha beszélhetünk ilyesmiről egy irracionális világban - pedig csak az nem látja előre, aki az első másfél órában szemét-fülét befogta a parázástól.

Apropó para. Blatty túl sok rendezői tapasztalattal nem bírt (az Ördögűző 3. mindössze második rendezés volt), s érezhetően a forgatókönyvi fantáziája jóval meghaladta direktori készségeit, de itt-ott bizony rendesen elsült, s ilyenkor a frászt hozza a nézőre. Nem túlzok: ez a film bír minden idők egyik legjobban előkészített ijesztésével is (ha láttad, tudod, melyikre gondolok, ha meg nem, akkor mondd, mire vársz?). Mivel egy Ördögűző-film nem létezhet ördögűzés nélkül, ezért ilyesmivel is lehet számolni: bár a történet szempontjából nem sok jelentőséggel bír, s kimenetele sem kétséges, annyit elárulhatok, hogy Belzebub most nem fogja beérni holmi nyelvöltögetéssel, asztaltáncoltatással, s más old school trükkökkel.

Az Ördögűző 3. természetesen nyomába sem ér az 1975-ös eredetinek, amely nyomasztásban és feszültségkeltésben utolérhetetlen. Blatty a régi jó ijesztgetéssel apellál, de ebből kitűnőre vizsgázik, olyannyira, hogy helyenként még azt a sztoritákolmányt is képes feledtetni, ami még arra is méltatlan, hogy Az ördögűző lábjegyzeteként tekints rá. És ezzel még nem volt vége...