Március második felében két filmes mamutvállalkozás verseng a családosok pénzéért, és talán be is jön a számításuk (az egyiknek biztosan), de jövőre ilyenkor már írmagjuk se marad a kollektív tudatban, mert mindkét film esetében igaz az a Hollywoodban csak elméletben létező mondás, mi szerint a kevesebb néha több.

De nem feltétlenül játékidőben. Hiába halogatták serényen Az óriásölő (Jack the Giant Slayer) bemutatóját, a film mégis hihetetlenül összecsapottnak hat. Tudom én azt, hogy a trükkökön kellett még sokat agyalni - a végeredmény még így is csak félig-meddig meggyőző: ha szőrszálak, pigmentek, ilyen-olyan pacák, foltok, hályogok meg tudja fene, még mik helyett inkább karaktert kölcsönöztek volna a lebegő világba száműzött népnek, akkor jelenlétük is sokkal érezhetőbb lett volna. De nem csak ők súlytalanok: Jackről (Nicholas Hoult) még el sem lehet dönteni, hogy naiv vagy szimplán csak féleszű, amiért odaadta lovát néhány szem babért (ebben a kérdésben az eredeti mese sem definitív, no de különbséget kell tenni tanmese és játékfilm között), már annak égig érő változatán találja magát egy hercegnő nyomába szegődve, akiről csak annyit lehet tudni, hogy Kalandvágyó^TM. Társul szintén karakterhüvelyek (eat this, Heltai Olga!) csatlakoznak: Stanley Tucci, mint Gonosz^TM, Ewen Bremmer, mint a Gonosz Segédje^TM és Ewan McGregor, mint Inigo Montoya tök üresre hipózott változata, és még neki is van egy segédje Eddie Marsan személyében. Odalent pedig Ian McShane próbál magasabbnak tűnni elég töpörödöttre megírt királyi szerepénél. No de még el sem időzhetsz azon, milyen illusztris szereplőgárda gyűlt itt össze, a nagyjukat felzabálja a forgatókönyv, hol egy óriás, hol pedig egy olyan kényelmes megoldás formájában, mint a vízi bunyó közben az egyik karakter szájába úszó, majd verekedőtársa mellkasában kikötő kés. Jól olvastad.

A Közönséges bűnözők Oscar-díjas írójának sikerült összekevernie a mesebeli találékonyságot a mesébe illő fordulatokkal. Mert nem tudja, hogy ez utóbbi csak egy kifejezés. Arra szintén nincs magyarázat, hogy a hősök után a földre jövő óriások miért állnak meg a náluk alig egy fejjel magasabb várfalnál, miközben úgy hajigálják át a lángoló fákat, mintha csak fogpiszkálók lennének. Esetleg adhatnának bakot egymásnak.

Az óriások vezére kétfejű, no de nem akárhogy: egyik feje csökött és retardált, szóval nehéz róla eldönteni, hogy a fogyatékkal élőkön gúnyolódik vagy csak egy nagyon béna poénról van szó, mindenesetre ha az én vállamra egy ilyen szánalmas Kuato-paródia nőtt volna, nem hogy vezér, de még falu bolondja sem lehetnék, habár mit tudok én az óriáshumorról.

Apropó humor, a szórványos gasztronómiai poénkodáson túl a film merő pazarlás: Staney Tuccinak jut egy világbajnok grimasz, aztán a későbbiekben már csak a lobogó sörényén lehet mosolyogni, Ewen Bremmer szintén csak pofákat vág, Eddie Marsant viszont már nem is alacsonyítják le erre a szintre. Talán a legviccesebb Jack öltözéke, amely olybá fest, mint egy gördeszkás cucc a Frédi és Béniből. 

Látványeffektusból viszont Dunát lehetne rekeszteni (helló, 200 milliós költségvetés!). Égig érő paszulyból akad vagy féltucat: az egyiket ki is vágják, amely aztán gyakorlatilag kettévágja a birodalmat. És mindez Fantasztikusan Zseniális 3D-ben, de mint mindig, a szájtáti effektusok nem tudják helyettesíteni a jó sztorit... vagy a bevált márkát, ugye.

A Croodék (The Croods) még ennél is nagyobbat álmodik. De hát a DreamWorkstől ezt igazán megszokhattuk már: még az olyan jól sikerült darabokban, mint amilyen az Így neveld a sárkányodat is egy hegynyi méretű sárkányszörnyet kellett lenyomni több száz vagy ezer sárkány társaságában, és mikor a Megaagyban összecsaptak az ellenfelek, hát felhőkarcolókat hajigáltak egymásra. A Croodékat nem kisebb dolog hajszolja az ismeretlenbe, mint a nagybetűs Világvége, így aztán elő-embereink (ismertetőjegyek: széles arc, hosszú kar, rövid láb, Pókembert meghazudtoló mozgáskultúra) sziklás-sivatagos otthonukat hamarosan olyan dzsungelvilágra kénytelenek cserélni, melyhez képest az Avatar maga a megtestesült nihil.

De már korábban is gyanítható, hogy a film egy alternatív univerzumban játszódik, nem pedig sok-sok-sok évvel ezelőtt eme szent bolygón, ugyanis világát olyan kreatúrák népesítik be, melyek mintha Will Wright Spore-jának szégyenfaláról csúsztak/másztak volna le. Na jó, túl szigorú vagyok: a bagolyfejű hópárduc, a négylábú kroko-bálna vagy az elefánt-egér látványa felér egy legális trippel, ám ezek egymásra dobálásához lélegzetelállító sebesség is társul, amelynek megint csak a karakterek esnek áldozatul.

Némi szikra azért pislákol azokban a kobakokban: Eep (Emma Stone) nem egyszerűen kalandvágyó, sokkal inkább egy frusztrált tinédzser, mert az, hogy a túlságosan védelmező apja (Nicolas Cage) révén életük nagy részét egy barlangba zárva töltik, szerinte nem élet, és ezzel nem lehet vitatkozni, ugyanakkor eme elvadult világban a fater hozzáállását is meg lehet érteni, és mikor az értelmileg némileg fejlettebb, cserébe meglehetősen excentrikus Guy (Ryan Reynolds) bepottyan közéjük, jelenléte nem csupán mókás ellentéteket szül, hanem olyan mélyebbnek tűnő dolgokat is megvillant, mint a félelem, a féltékenység és a vágy, ám mielőtt ezek a gyerekfilmtől szokatlan featúrák kifejlődhetnének, a rendezők gyorsan agyonütik azt egy-két Bolondos dallamokat idéző poénnal. Nem mondom, ezek között van jó néhány elképesztően vicces, de a mixtúra így is meglehetősen szokatlan.

Pont ezért is lehetne a Croodék a DreamWorks történetének egyik legegyénibb, legmerészebb vállalkozása, ám végül ez a példány is belesüpped a sekélyes, ám jó vaskosan tálalt tanulságok kellemetlen mocsarába, melynek abszolválásához a narratív szempontból töredező utolsó harmad se tesz jót. Világvége ide vagy oda, ebből a filmből is hiányzik az igazi dráma.