Seth Gordon rendező másfél éve a Förtelmes főnökökkel jól járt: egyszerű ötlet, ha nem is teljes, de kielégítő realizálását rendezhette meg az elé rakott forgatókönyvből, sok jó színész közreműködésével. Új munkája, a Személyiségtolvaj még kezdetlegesebb felütéssel bír, ám látszólag abszolút ott rejlik benne a humorforrás. Meg aztán, a személyazonosság-eltulajdonítás olyasvalami, amivel egyre többen vannak tisztában, mégis mindenki úgy véli, vele ez úgysem történik meg, ellenben szívesen elnézi, más miként szenvedi el. De tényleg, mi olyan vicces abban, ha valakinek eltulajdonítják az azonosságát? Szóval, mi lehet vicces a Személyiségtolvajban?
Nos, valójában nem sok. Ezúttal a kielégítő ötletrealizálás ott ütközött az első falba, mikor a forgatókönyvíró rádöbbent: ez a sztori cirka negyed órát bír. Craig Mazin azonban nem esett pánikba, elég csak rátekinteni munkásságára (Horrorra akadva 3-4., Másnaposok 2.), és máris láthatjuk, mennyire nem pánikba eső ember ő. A címszereplőnek (Melissa McCarthy) áldozatul eső szerencsétlen flótás Sandy Bigelow Patterson (Jason Bateman) története így lesz vígjátékból/helyett egy bűnügyi akció-kaland roadmovie, amelyben mindent bevetnek azért, hogy ebből a TVR-hét műsorújság "Öt perces krimi" rovatába kívánkozó sztoriból teljes értékű film legyen: van itt lövöldözés bérgyilkosokkal és fejvadászokkal, autós üldözések és borulások, némi állattámadás és bunyó is szép számmal, s ezzel a játékidő fel is szökik csaknem két órára. Eközben a cselekmény hol túlzsúfolódik felesleges figurákkal, hol a képtelenség határait súrolja (ugye te is direkt belehajtanál kamionoddal az országúton álló autóba, csak hogy szóljon egy nagyot?), de végső soron jó iramot diktál, csak éppen a poénokat hagyja ott az út szélén. Vagyis nem: Melissa McCarthy húszpercenként torkonöklöz valakit. És annak a valakinek ez igencsak fáj, mert az vicces.
Na jó, a helyzet az, hogy nem az a vicces, hogy ilyen meglepően erőszakos hajlamokkal áldották meg a főszereplőket (még a jámbor Bateman is lezúzza partnernője fejét egy gitárral), hanem az, hogy konkrétan ez a két színész műveli az egészet. Bateman végleg beleragadt a mit sem sejtő avagy jó szándékú pancser szerepkörébe, ami nem baj, mert jól áll neki, de nem lehet elfeledni, hogy mennyire jó volt őt bunkóként látni egy rövid ideig a Testcserében. Szóval itt is szimpatikus áldozat, amennyire telik tőle, jól dolgozik azzal a kevéssel, amit a szkript kínál neki, és ugyanez mondható el McCarthyról is. A színésznő teljes mellszélességgel magára vállalta a "nem kimondottan vonzó, de annál nagyobb szájú túlsúlyos nő" figuráját, hiszen a Koszorúslányok és a 40 és annyi után harmadjára is enyhén alpári, akit alakít, ráadásul ezúttal főszerepben. Diana jelleme a megszokott és várható átalakuláson megy át, mint ahogy az egész film is a bevált formulát követi. Annyira azért nem lehet érte okolni: a valóságban nincs túl sok vicces abban, ha valakinek eltulajdonítják az azonosságát, szóval legalább a filmvásznon érjen jó véget a dolog.
S hogy a Személyiségtolvajban mi vicces? Jason Bateman és Melissa McCarthy, de nem Sandy Bigelow Patterson és Diana. A színészeket cserben hagyták a nekik írt szerepekkel, ők mégis el tudják érni, hogy ne teljes ellenszenvvel forduljunk a film felé. Sőt, elnézve az amerikai bevételi adatokat, ennél többet is; ezek tanúsága szerint ugyanis pontosan a nézőközönség legnagyobb hányadának kedvére tesz a produkció. Ezzel nehéz szembeszállni, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy aki nem csípi Batemant és McCarthyt, az ezután sem fogja. Aki viszont hozzám hasonlóan szívesen nézi őket, az nyugodtan tehet vele egy próbát, s ha másnap kérdőre vonnak miatta, egy röpke füllentéssel le is lehet rendezni az egészet: más váltott rá jegyet a nevedben, a személyazonosságoddal visszaélve.