Az egyedül maradt, némileg már leharcolt, de azért még épkézláb McClane egy sötét alagútban keresi a kiutat, illetve a következő akciójelenetet, és közben azon morfondírozik félhangosan - egyszerre kikacsintva és mentegetőzve -, hogy hogy léphet az ember kétszer ugyanabba a szarba.

Egyszerű. Be kell tartani Hollywood törvényeit: márpedig ha egy film váratlan sikert arat, akkor azt folytatni kell. Minél előbb, annál jobb. Mivel John McTiernan elkötelezte magát a Vörös Októbernek, ezért a stúdiónak gyorsan találnia kellett valakit, aki megfejheti Bruce Willis még friss és ropogós hírnevét, és a főleg horrorfilmes múlttal rendelkező (Rémálom az Elm utcában 4.) Renny Harlint jelölte meg direktornak, aki alá egy akkora (az első résznél két és félszer drágább) filmszörnyet toltak, hogy kész csoda, hogy nem roppant össze. Sem a film, sem rendezője.

Mindenképp méltányolandó, hogy a Drágán add az életed! után mindössze két évvel később érkező, a "bloated sequel" szindróma minden jelét magán viselő Még drágább az életed működik. Képes volt elhitetni a nézővel, hogy egy új filmet lát (új helyszín! keményebb gazfickók! nagyobb tét!), s nem ugyanazt (a feleségével találkozni induló McClane akaratán kívül csöppen egy jókora balhéba, számára idegen terepen, nulla támogatást kapva, és mindezt karácsonykor, amikor az ember inkább tojáslikőrt szopogatna, a kutyafáját). Sőt, az idézőjeleket felismerő nézővel pedig azt tudta hitetni, hogy nem baj, ha ugyanazt a filmet látja, ameddig az ismétléssel McClane is tisztában van, és nem győz rámutatni a helyzet abszurditására, addig a néző sem érzi úgy, hogy már megint megvezették.

Pedig a Még drágább az életed legnagyobb gondja az, hogy olyannyira rátapad a gyökereire, hogy miközben arra figyel, hogy minden nagyobb és hangosabb legyen a elődjénél, szépen lassan megfojtja azt. A motoros szánnal  kavirnyáló, rosszfiúkat tucatjával megritkító McClane már nem az a szenvedő átlagember, akiben hajlamos vagy magadra ismerni: ugyan vérzik és izzad, kínjában pedig egysorosokat puffogtat, de olyan módszeresen, már-már arrogánsan törtet előre a kívánt cél irányában, ahogy azok az akcióhősök szoktak, akiket leváltani hívatott. Működése hatékony, az nem vitás, ugyanakkor hatásvadász is: Batmant meghazudtoló módon parolázik az elvileg szigorúan védett helyszínek között, mikor pedig beront Lorenzo kapitányhoz, és azt bizonyítandó, hogy az a gépfegyver, melyet az őket támogató kommandósoktól tulajdonított el, vaktöltényekkel van megtöltve, ráküld a zsarura egy sorozatot, az a filmtörténet egyik legmegmosolyogtatóbb nonszensze, hisz McClane eme sokkoló bizonyítást felfegyverzett rendőrök gyűrűjében teszi, így normál esetben tucatnyi golyóval a mellkasában végezné. Normál esetben, mint például az első részben, amikor az FBI gond nélkül nyitott tüzet rá, s ugyan kígyót-békát kiáltottunk rájuk emiatt, de döntésüket nem volt megkérdőjelezhető (az történt, hogy terroristának nézték).

A hatásvadász túlzások sora csak itt kezdődik: nagy móka a leparkolt repülőgépből történő katapultálás, csak kár, hogy olyan kézigránátok indukálják, melyek 32 másodperc alatt robbannak fel (megszámoltam); papíron talán jól néz ki a felszálló repülőgépből kiömlő üzemanyag meggyújtása, de a fizika törvényeihez vajmi kevés köze van, arról a szép egyenes tűzcsíkról már nem is beszélve, amely a nyomában marad.

De nem csak a fizikát kell megkérdőjeleznem, hanem a forgatókönyvírói logikát is: mikor végre sikerül felvenni a gépekkel a kapcsolatot, és tájékoztatni őket a fennálló szituációról, akkor - ha már maguktól nem jöttek rá erre - simán el lehetne őket terelni más repülőterek irányába, Washington körül annyi repülőtér van - nemzetközi és belföldi egyaránt -, mint a szemét, és nem hinném, hogy mind terroristakézen. Mi több, azzal, hogy a terroristák kezéből kivették az egyetlen aduászt, a kommunikáció exkluzivitását, simán sorba állíttathatták volna a mentő- és tűzoltóautókat, hogy ezek mentén küldjék le a gépeket, vagy gyújthattak volna örömtüzeket. De persze mindent McClane-nek kell csinálni.

Látom, hogy húzod a szád, hogy ez ilyen meg olyan apróság, és már pötyögöd is be, hogy ilyen alapon minden filmet be lehet gyalulni. Erre nekem is van egy konzervriposztom: ha egy mozi elereszti a kezemet, akkor az olyan, máskülönben észrevétlen apróságokon is fenn tudok akadni, hogy végső határidőként hol 58 percről beszélnek (ennyi idő múlva száll le a terroristák által kiszabadítandó Esperanza tábornok gépe), hol két óráról (ennyi idő alatt fogy el a legkevesebb üzemanyaggal rendelkező gépből a "benyó").

Apróságok. Ennél sokkal bántóbb az emlékezetes főgonosz hiánya: egy hős mit sem ér a valamire való ellenfél nélkül, márpedig Stuart ezredesből (William Sadler) nem lesz a Gruber-tesókhoz mérhető figura, csak mert első jelenetében pucéron légkaratézik, mi több saját emberein is hajlamos példát statuálni (*ásít*); Franco Nero Esperanzája is csak egy rent-a-délamerikaidiktátor, egyedül csak Grant tábornokba (John Amos) szorult némi spiritusz, kár, hogy ő csak egy nagyfőnök pribékjének a pribékje. 

Ó, és már a második részben is fel kellett volna ismerni, hogy Mrs. McClane csak egy eszköz, a hercegnő, aki a játékvégi főszörny lenyomása után vár, nem kell neki játékidő, a vele összehozott Thornburgről, a kotnyeleskedő riporterről már nem is beszélve, aki tényleg csak saját szarkeverő szerepét ismétli meg újra, mert kicsi a világ, senki sem tanul a hibáiból, és más közhelyek.

A Még drágább az életed kiválóan megcsinált, de felületes folytatás: látványos és méregdrága, szellemi szempontból viszont olcsó trükkökkel kontráz rá az első részre - több akciót, nagyobb robbanásokat, rengeteg helyszínt és sokkal több beszólogatást kínál a pénzedért. De valamikor ennyi is elég.

Olvasd el az első részről írt kritikánkat!