Ördög tudja, mi jár egy tinédzser lány fejében. Pláne akkor, ha haldoklik. Talán valóban olyan izgalmakra vágyik, amiket a bolti lopás jelent, az viszont bizonyos, hogy ha sikerül sort kerítenie rá, az első együttléttől ő sem vár kevesebbet, mint egészséges társai, sőt. Tessa (Dakota Fanning) leukémiás, nincs sok ideje hátra. Lemond a kemoterápiáról, és igyekszik kiélvezni hátralévő élete minden percét. Van egy listája is néhány dologról, amit mindenképpen ki szeretne próbálni.
Amit pedig Jenny Downham 2007-ben megjelent Amíg élek című regényének adaptációja próbál, az nem sokban különbözik attól, amire egy átlagos vasárnap esti tévéfilm is vállalkozik. Tulajdonképpen eleve kevés erőfeszítésre volt szüksége: elvégre egy gyerek haldoklásáról van szó, az meg aligha hagy bárkit is hidegen. Javarészt azonban nem a haldoklásra koncentrál Ol Parker (Imagine Me and You) filmje, és ez jó dolog, már csak azért is, mert mikor mégis emlékeztetni kívánja a nézőt, akkor sikerül kicsit oldalba vágnia. Reményteli szituációba helyezi ugyanis Tessát, mert a lány többet talál, mint amire valószínűleg számított. Úgy adódik ugyanis, hogy a szomszédba költözik egy kedves srác (Jeremy Irvine, a Hadak útján ifjú lógazdája), aki csakhamar beleszerelmesedik az állapotából adódóan, de talán azon túl is különcködő lányba, pedig tudja, hogy ez nem vezet jóra.
Szóval jut ismerős érzelem annak is, akinek a Love Story a romantikus drámák kiindulópontja, és azoknak is, akik a Nicholas Sparks-darabokra esküsznek. Ezek általános buktatója, vagyis a helyes arányérzék, a jó ízléssel kezelt szentimentalizmus kérdése itt is a penge élén lejt táncot, a rendező pedig még hadonászik is azzal a pengével: ott hegedűmuzsikát és lassítva vágtató ménest használ, ahol a néma csend és hétköznapibb út menti látvány sokkal hatásosabb lenne; legalább három esélyt szalaszt el a jó záróképet illetően, és ezzel a főszereplő keretként szolgáló, jelentőségteljesnek szánt pár szavának hatásosságát is kockáztatja.
Hogy mégsem süllyed émelyítő mélységbe a film, azt a stabil alapokon nyugvó, ámbár itt-ott túlhajtott figurái, a hitelesen vázolt apa-lány viszony biztosítja, és az, aki a középpontban áll. Dakota Fanning meggyőző angol akcentust fejlesztett, meggyőzően réved, meggyőzően lázad a szülői akarat ellen, ami hiába józan, ha eleget tenne neki, az a teljes befelé forduláshoz, az élet idő előtti feladásához vezetne. Tess végig szilárdnak mutatkozik, fejét sem kendő, hanem haj fedi, így a tragikum sosem rajta, hanem anyján és mindenekelőtt apján tükröződik a néző számára; Olivia Williams és Paddy Considine márpedig nem szorul színészleckére.
A Most jó így megmarad színészei –és főcíme!– miatt érdemes-érdekes filmnek. Halálról és életről újdonsággal nem szolgál, de tizenévesek számára kielégítő szerelmi történettel bír. A beteljesülhetetlenség sokkalta kézzelfoghatóbb és így lelkileg hasznosabb –mert hát kell az ilyesmi is az egészséges érzelmi fejlődéshez–, mint az aktuális divatos irányzatok izgalmas, de mégis csak torz termékei a maguk természetfeletti vonulatával. Nem biztos persze, hogy éppen ez a film szolgál tökéletes alternatívaként, de most, két vámpír/zombi/boszorkány-románc között, ez is jó.