A fiú és a ló. A ló és a háború. A fiú és a háború. A fiú és a ló. Spielberg új filmje olyan, mint egy vaskos papírra nyomtatott mesekönyv, ugyanakkor tisztelgés egy rég kihalt zsáner: a filmeposz előtt.

A fiú és a ló. A ló és a háború. A fiú és a háború. A fiú és a ló. Spielberg új filmje olyan, mint egy vaskos papírra nyomtatott mesekönyv, ugyanakkor tisztelgés egy rég kihalt zsáner: a filmeposz előtt.

"De hát ma is vannak filmeposzok!", mondhatod felháborodva, miközben a lábam elé zúdítasz egy rakás szandálas kalandfilmet, Gladiátoron innen és túl, de ezek csupán modernizált változatai annak a stílusnak, melyet Spielberg kvázi változtatás nélkül idéz meg filmjében: sem a Braveheart, sem a Troy, de még a rossz emlékű King Arthur sem szolgál olyan szélesvásznú naivitással - amely esetenként már-már határos a retardáltsággal -, mint a War Horse: William Wallace és Maximus lehet, hogy demagóg, fekete-fehér ellenfeleik meg pláne, de mindegyikük magán viseli a jelenkor sajátosságait, melyekkel a nyíltan felvállalt erények, a gát nélküli érzelmek és a már említett gyermeki naivitás teljesen összeférhetetlenek, mi több, egybehangzóan rossznak kikiáltott.

Márpedig egy varázslathoz ezek kellenek: széles mozdulatok, csillámpor és gyermeki naivitás. És a War Horse-szal Spielberg ismét bebizonyította, hogy még mindig tud varázsolni.

A film alapjául egy gyereknek, gyerekhez szóló színdarab szolgált, melyben egy ló megjárja az I. világháború mindkét frontját, hogy aztán - SPOILER? - ismét találkozhasson szerető gazdájával, akitől anno elszakították. A Saving Private Ryan tükrében egyértelmű, hogy Spielberg miért cuppant rá erre a témára: minden háborút megjárt katonának van egy története, amely a csodáról szól - egy nagy kalandorról, egy vakmerő hősről, egy nagy túlélőről vagy a véletlenek olyan megfoghatatlan elegyéről, melyet csak mágiával lehet magyarázni. Ezek a történetek az életről szólnak, és ezek azok a történetek, melyek megelőzték, melyek kivédték az őrületet (ha jobban belegondolunk, ezt Malick is megénekelte a The Thin red Line Wittjének ragyogásával): az öt testvérből utolsónak életben maradt közlegény mentőakciója, és a mindent túlélő paci története is egy ilyen. Csupán ez utóbbi gyerekekre van hangszerelve, és minden ízében régi vágású.

És erre manapság kevesen vannak felkészülve, így nem is csoda, ha a film megosztja a közönségét; tény és való, hogy ezekkel a divatjamúlt figurákkal nem könnyű azonosulni, és ezzel együtt átérezni azt a mérhetetlen áhítatot, amely a film valamennyi technicolor képkockájából árad. Mert giccs ez, kérem, méghozzá az a faltól falig felvállalt fajta, ezzel együtt főhajtás egy olyan filmes nyelv előtt, amely áldozatul esett a modernizálásnak, a cinizmusnak és ha úgy tetszik: a korszellemnek.

Ez az a nyelv, melyet Spielberg, kedvenc operatőre, Janusz Kaminski és a filmzene-írás nagy öregje, John Williams olyan ügyesen forgat. A War Horse tobzódik az emlékezetes pillanatokban (egy szélmalom karja, amely eltakar, majd felfed, és közben egy világ veszíti el ártatlanságát; tucatnyi ló, amely egyszerre kapja fel a fejét egy, a társukkal végző pisztolylövés hallatán; a kukoricásban kiemelkedő, összehangoltan lóra pattanó katonák mágikus jelenése; egy kislány, akinek első megdöbbenése egy ló szeméből tükröződik, és így tovább...): a rendező karrierjének legcukrosabb filmfinise ellenére ezek lesznek azok a képsorok, melyek mindörökre megmaradnak. És egy ló, amely a hadak útján egyenesen a... na de ezt a mondatot már én sem merem befejezni.

kövess minket facebookon és twitteren!