Odakinn egész nap szakad a szar: ezen a lucskos, nedves, bőr alá is bemerészkedő, nem elég hideg, nem elég meleg februári napon, ami ráadásul pont egy szombatot fektet ki, az embernek még az Internethez sincs kedve. Ehhez az alaphangulathoz igazán jól megy egy korai Spielberg-gejl, mert hát már akkor sem csak mestermunkákat szállított.
Pete (Richard Dreyfuss) és országos cimborája, Al (John Goodman) nap mint nap életüket kockáztatva segédkeznek erdőtüzek oltásában. Vakmerő pilóták ők, akik nem restek a legforróbb katlanba berepülni, hogy tűzoltó anyagot permetezzenek a lángoló fákra. Pete barátnője, Dorina (Holly Hunter) természetesen nem viseli túl jól, hogy szerelme újra és újra életveszélyes küldetésekre indul, s nagy nehezen sikerül rábeszélni Pete-et, hogy keressen magának egy nyugisabb állást. Pete beadja a derekát, ám ekkor egy utolsó bevetésre hívják. Ó, AZ UTOLSÓ BEVETÉS! Pete életét áldozza, hogy megmentse cimborájáét. Tragédia. Sírás-rívás. The End? Korántsem: hisz még csak 30 percnél ketyeg az óra. Pete a túlvilágon azt a megbízatást kapja egy angyaltól (Audrey Hepburn!!!), hogy afféle múzsaként felügyeljen egy fiatal pilótát (Brad Johnson). Idővel Pete rádöbben, hogy feladta nem csak abból áll, hogy súgjon, mikor merre kell rántani a botkormányt: neki kell gondoskodnia hátrahagyott szerettei boldogságáról is.
Spielberg és Dreyfuss bizonyára egymás nyakába borult, mikor a Cápa forgatásán kiderült, hogy ugyanazért a filmért rajonganak: ketten együtt több mint félszázszor láthatták az A Guy Named Joe (1943) című filmet, amelyben Spencer Tracy egy olyan II. világháborús pilótát alakított, aki angyali utasításra tér vissza szellemként, hogy segítsen egy zöldfülű pilótát, s rendezze szerettei sorsát, satöbbi-satöbbi. Közel másfél évtizeddel a Cápa elkészítését követően Spielberg már azt csinálhatott, amit akart, ezért Richard Dreyfuss-szal közösen elkészítette a Joe remake-jét.
Az Örökké kitűnő példája annak, hol ér véget a tisztelgés és hol kezdődik a lenyúlás. Spielberg életútja rendkívül színes, s talán épp ezért egyenetlen. A hullámzó minőségű és zsánerű filmeket viszont egy valami mindig összekötötte: a rendező vizuális leleményessége, az a készség, hogy képes legyen fejben megkomponálni egy teljes beállítást, majd játszadozni vele, végül az egészet beleszőni a nagy mesébe - miközben még a díszleteket se gyártották le. Most viszont Spielberg mintha szabadságolta volna intuícióit, hogy szolgai adaptálásra adja a fejét.
Legfőbb (egyetlen valódi?) újításként az Örökké modern korba helyezi át a Spencer Tracy-film történetét, a néző pedig elgondolkodhat azon, hogy a tűzoltó-pilóták vajh miért szállnak olyan mélyre, hogy lángok nyaldossák a gép farkincáját, a szárny pedig fákat borotváljon le: nem lenne ugyanilyen hatásos a permet mondjuk, 5 méterrel magasabbról? Nem csodálom, hogy Dorina kanalat hajlít mérgében, hogy vakmerő kedvese naponta viszi vásárra a bőrét. A film első fél órája a legjobb, ekkor még - a szó szoros és átvitt értelmében is - élnek a karakterek, frappáns dialógusok és üdítő mókázás olajozza a nyitányt. Feltételezem, ez Diane Thomas (A smaragd románca) érdeme, aki autóbalesetben halt meg, mielőtt befejezhette volna a forgatókönyvet. Pete halálával azonban jókorát borul a színvonal: a szereplőkből kiveszik a jókedv (ez eleinte érthető is), hogy később erőltetett vigyorokat aggassanak magukra. Olyat, amit Pista bácsi mázol a madárijesztőre. A talpraesett párbeszédek monoton szónoklatokká fajulnak, s ezekben gyakrabban hangzik el a "szeretlek" szó, mint egy közepes venezuelai szappanoperában.
Ha Spielberg valamihez nem ért, az a párkapcsolatok ábrázolása: néhány üdítő kivételt leszámítva korábbi és későbbi filmjei felszínesen, panelszerűen kezelik a férfi-nő kapcsolatot, az Örökké viszont megpróbál dimenziókat kölcsönözni a szerelmes lelkeknek. Mindez kimerül glitteres ruhákban, könnyes tekintetekben és fájóan banális szónoklatokban. Jaj nekünk! Igazán kár a főszereplő színésztrióért: mindhárman mesterségük kiválóságai, de ilyen ódivatú, életképtelen szövegekkel ők sem tudnak mit kezdeni. Brad Johnson, a rodeóból átigazolt (majd villámgyorsan felszívódott) színészkezdemény pedig alig több puszta kirakatbábúnál. Dorina kitűnően jellemzi a film egyik pillanatában: "olyan ez a pasi, mintha tombolán nyertem volna".
A döcögő dialógokkal még csak-csak megbirkóznánk, ha a direktor beizzítaná máskor oly szignifikáns manírjait, ám Spielberg nem kívánt látványmozit faragni e dédelgetett történetből: a mennyország ábrázolása is kimerül tenyérnyi zöld pázsitban, és a nyugdíjból visszaráncigált Audrey Hepburnben (ez utóbbi azért nagy teljesítmény, meg kell hagyni). A néző tehát így is, úgy is rosszul jár, s kénytelen apró részletekbe kapaszkodni, nehogy elsodorja a dagályosság. Azért remélem, egy nap valaki ezt is legyártja újra. Legyen mondjuk Shawn Levy!