Bármilyen cinikus hozzáállás is övezi manapság Steven Spielberg filmjeinek jelöléseit az Oscaron, a 66 éves rendező megküzdött azért a státusért, aminek köszönhetően minden munkájára már a bejelentésétől díjesélyesként tekintünk. Kezdetben ugyanis az Akadémia szeretett incselkedni a direktorral: a Cápa a legjobb film-jelölés mellé csak pár technikai kategóriát bírt felsorakoztatni, miközben a DGA, a Golden Globe és a BAFTA nem tudott elmenni a máig hivatkozott, mesteri feszültségkeltés mellett. Két évvel később a Harmadik típusú találkozások már meghozta a rendezői nominációt, ám maga a film és Spielberg forgatókönyvírói minőségben is kimaradt, miközben cimborája, George Lucas minden téren bizakodva várhatta az eredményhirdetést. Az elveszett frigyláda fosztogatói és az E.T., a földönkívüli látszólag előrelépést jelentett, valójában az "úgyse fog nyerni" elképzelés bújt meg a nem technikai jelölések mögött – ezt 1986-ban a Bíborszín tette világossá: minden idők egyik legnagyobb Oscar-botrányában (11 jelölésből zéró díj) a hab a tortán a rendezői jelölés elmaradása volt.

1993-ban aztán Spielberg először jelentkezett két filmmel, egyet a kasszáknak, egyet a kritikusoknak címezve. Mindkettő a maga kategóriája legemlékezetesebbjei közé nyert bebocsátást, a Schindler listája pedig úgy törte meg a jeget az Akadémiánál, hogy még a Jurassic Parknak is odaadták, amit csak tudtak. Nem csoda, hogy a Schindler listáját azóta is az egyik legfontosabb amerikai filmként tartják számon: egy viszontagságos történelmi időszaknak állít egyszerre személyes és átfogó emléket, egyszerre visszafogott és kendőzetlen módon.

Amennyire engedték a körülmények, Spielberg a Lincolnnal megidézte mindezt. Más földrészen és más korban játszódik ugyan, alapkövei ugyanarra épülnek: egy férfire, akinek tetterején egy nép sok-sok lelkének sorsa múlik. Abraham Lincolnnak szent meggyőződése volt, hogy a rabszolgaság eltörlése elengedhetetlen az Amerikai Egyesült Államok fejlődéséhez, jövőjének biztosításához. Ennek érdekében kívánta megszavaztatni a 13. alkotmány-kiegészítést – mialatt dúlt a polgárháború, ami éppen a rabszolga-kérdés miatt tört ki. A háború, amit Lincoln vívott, tehát kétfrontos volt, s Spielberg otthonosan mozog a csatatéren ugyanúgy, mint azokban a termekben, ahol férfiak szavaikkal írják a történelmet.

Filmje elsősorban egy rendkívüli jelentőségű történelmi időszakot, mozzanatot kíván elmesélni, érdekek és ellenérdekek, tántoríthatatlanok és megalkuvók rendszerbe állításával, másodsorban pedig kilépteti "Honest Abe" figuráját a történelemkönyvből; nehéz elhinni, de voltak korok és helyek, melyek valóban nemes államférfiúkat szültek. Lincoln nagy formátumú figurája aligha méltó kisebb színészhez, mint Daniel Day-Lewishoz, aki a tőle ismert módon tűnik el szerepében. Zseniális jelenettel nyit a film: az elnök az éppen állomásozó katonák mellett ül és két színesbőrűvel beszélget, vagy inkább hallgatja őket. Végül megkérdezi egyikőjüket, emlékeszik-e egy bizonyos beszédére; a katona távoztában mondja fel Lincoln ma is közismert szavait. A szavak ugyanolyan fegyverei Spielbergnek és Tony Kushner forgatókönyvírónak, mint neki: a film két és fél órájának kétharmadában ugyanis szavakkal győzik a nézőket és szavakkal formálják a jellemeket. Az elképesztő színészgarnitúrát felvonultató filmben nem csak két élesen elkülönülő tábor kapott helyet, akadnak álláspontjukban szürke alakok is, s a rabszolgasághoz ragaszkodó szemszögek sem merülnek ki pusztán megvetésben.

Kushner hangot ad mindenkinek, egy olyan kérdéskört boncolgat, ami nekünk, 21. századiaknak magától értetődő. Ugyanakkor gondolatébresztő is: cseppet sem egyértelmű, hogy ott tartana-e a világ ma is, ahol, ha Abraham Lincoln nem ilyen eltökélt hitében. Más ugyanis nem állott rendelkezésre, csak a hite, a meggyőződése; azt, hogy végül mit ért el törekvéseivel, annak már csak mi, az utókor lehetünk a megmondói. Ő képes volt mindenét kockára tenni: azzal, hogy az alkotmánykiegészítést szorgalmazta, a háború kedvező kimenetelét és egyúttal politikai karrierjét veszélyeztette, s meg kellett birkóznia fia makacsságával és felesége aggodalmával is.

Minthogy csaknem történelemóra kerekedik értékeléséből, nem lehet másképpen tekinteni a Lincolnra, mint egy történelemórára, mégis messze több annál. Egy gyakorlott rendező tisztelettel és megértéssel adózik az amerikai múlt egy kardinális fejezete előtt, miközben egy olyan emberre fókuszál, akinek minden megmozdulása, minden lépése, minden pillantása, minden szólásra emelkedése mágnesként vonzza a tekinteteket, ahogy a jelenetben, úgy a nézőtéren: ennek érdemében osztozik a kiváló színészvezetését leporoló Spielberg, a most tényleg Oscar-kaliberű munkát végző Janusz Kaminski operatőr és természetesen Day-Lewis, aki alighanem bármely ország bármely elnökét eljátszaná ilyen hitelességgel, de ennél jobbat keresve se találnának neki. Abraham Lincoln jól ismert fényképe és a róla mintázott washingtoni szoboremlékmű ábrázata ezután talán kicsit módosul mindenkinek a tudatában.

Igen, ilyen jó a fickó; nem volt ennyire meggyőző valós személy-imitáció Philip Seymour Hoffman Capote-ja óta. Háromszoros Oscar-díjas válik belőle február végén, miként a tulajdonképpen szokásosan, ámde most nagyon odaillően játszó Tommy Lee Jones-ból kétszeres. Nem pusztán azért, mert kitűnően játszanak, hanem azért is, mert olyan figurákat játszanak el kitűnően, akiknek céljaival minden jóérzésű ember maximálisan azonosulhat – egy jól megformált hétpróbás gazembernél márpedig csak egy jól megformált nemes jellem ér többet az ítészek szemében. A Lincoln erénye még, hogy előbbiekben valójában szegényes, legalábbis nem hangsúlyozza ki őket, s így a figyelem csakugyan a lényegre terelődik. A lényeg pedig az, ami kockán forog, s nem az akadályok, amiket le kell küzdeni.

Abraham Lincoln kiváló szónok volt, szerencsére egy olyan korban, ahol a szónoklat, a szavak még igazán súllyal bírtak. Ez a Lincolnról is elmondható: nem csak felmond, hanem feltár, nem csak bemutat, hanem beavat és nem csak egy Spielberg-film, hanem egy fontos Spielberg-film.