A 2012 folyamán eddig legjobban szívemhez nőtt dalok listáját nem merem az év legjobb dalainak titulálni, egyszerű okból kifolyólag: még számtalan elmaradásom, pótolnivalóm van a 2012-ben megjelent lemezek közül, így az alábbi összeállítás semmiképp sem tekinthető hiánytalannak, de az biztos, hogy minden szereplője jó eséllyel fog pályázni egy esetleges átfogó éves toplista helyezéseire is. Domináns műfaj véleményem szerint nem igazán található, mint szinte minden évben, most is az eklektika dominál, és az egyenlőség nevében a "rangsort" - nálam most először - csupán az ábécérend határozta meg. Jó szórakozást kívánok - a kommentekbe pedig jöhetnek vélemények, illetve ajánlatok a pótolnivalók közé.

1. Beach House - Lazuli

Bár a Beach House két évvel ezelőtti Teen Dreamje magasan a zenekar addigi legkiforrottabb, legjobb lemeze volt - és jómagam is szerettem - , mindigis úgy éreztem, valami hiányzik róla. A bandának még szüksége volt egy utolsó lépésre, hogy a legnagyobbak közé kerüljenek, és ez a Bloom képében be is következett: hatalmas, szárnyaló, mindent beterítő hangkölteményeivel a Beach House lemeze az év egyik legjobbja, és a zenekar előrelépését talán semmi sem érzékelteti jobban, mint a Lazuli: az egyszerű szinti prüntyögéssel induló dal első fél perce ásítozást, egyszerű háttérzenét ígér, és mikor már épp váltanál valami izgalmasabbra, félelmetes energiával, földöntúli gyönyörűséggel robban be az új Beach House, és soha, ó, soha többé nem ereszt.

2. Chromatics - Into the Black

Legszívesebben az összes dalt idecitálnám a Chromatics idei albumáról (mely az egyik legnagyobb esélyes nálam az év lemeze címre), és ugyanakkor egyiket sem: a Kill for Love az a fajta expresszionista mestermű, melyet csak és kizárólag szünet nélkül, minden mást kizárva érdemes hallgatni - mit hallgatni, átélni. Épp ezért úgy illik, hogy a lemez csodálatos nyitótételét rakjam fel a listára, mert hiába nem saját szerzemény (egy Neil Young feldolgozásról van szó), ez az egyetlen szóba jöhető belépő abba az éjsötét utazásba, melyet a portlandi formáció negyedik nagylemeze szolgáltat. A folytatást tudod, hol keresd - több, mint érdemes.

3. Fiona Apple - Regret & Anything We Want

Fiona Apple sok szempontból tekinthető Trent Reznor női megfelelőjének: a Nine Inch Nails zsenijéhez hasonlóan a hölgy sem szégyell hat-hét éves szüneteket tartani két nagylemez között, és nem ódzkodik attól, hogy éjsötét, mélyen személyes vallomásokkal töltsön meg albumokat, mint teszi azt a The Idler Wheel… szinte egészén. Introspektív utazása azonban indusztriális zörejek helyett akusztikus letisztultságon keresztül nyilatkozik meg, és az igazi katarzist csak és kizárólag az album kontextusában hozza el; de ennek ellenére áljon itt a dupla csúcspont: a folyamatos süllyedés abszolút mélypontját a Fiona lelkét összezúzó párkapcsolatról szóló Regret jelenti, melynek refrénjében az egyébként angyali hangú énekesnő megdöbbentő fájdalommal, magát rekedtre ordítva próbál kitörni a fojtogató kilátástalanság medréből. Igazi ajándék az ezt követő Anything We Want, melynek talán még inkább váratlan optimizmusa szívmelengető pozitivitással kapcsolja fel a fényt az addig éjsötét alagút végén.

4. Garbage - Control

A Garbage ötödik stúdiólemezét hét évnyi elviselhetetlen várakozás előzte meg, így nem is csoda, ha sokaknál (a főszerkeszőre kacsint) csalódást keltett. Egészen vicces volt nézni, ahogy a szaksajtó fele a múltban való leragadást, a másik fele a túlságosan radikális változást rója fel a lemez problémájaként, az senkiben sem merült fel (nem is csoda, mert nagyon ritka bravúr ez), hogy a bandának úgy sikerült új utakra találnia, hogy közben hűek maradtak önmagukhoz. Kimagasló tételből talán túlságosan is sok van, de a legnagyobb kedvenc már az első hallgatás óta a Control, melyben Butch Vig lehelletpontos produceri munkája lenyűgöző szimbiózist alkot Manson soraival, az érzelmi önuralom elvesztését így zenei, értelmi, és ami a legfontosabb, érzelmi síkon is közvetítve.

5. Hot Chip - Flutes

Tudom, nagyon ciki, de bevallom: én nem voltam túlságosan lenyűgözve a Hot Chip 2010-es One Life Standjétől. Kicsit pesszimistán raktam hát be az In Our Headst a lejátszóba, és először úgy tűnt, jogosan: az istennek sem akart elkapni a lemez. Majd jött a Flutes, ez a felháborító, helyenként teljesen klisés, máshol konkrétan abszolút értelmetlen szövegeket harsogó mestermű, mely olyan lenyűgöző stílusérzékell vegyíti a dancefloor elektroniikát a popslágerekkel, mint… hát, mint a Hot Chip életmű nagy része. Történt ugyanis, hogy miután már huszadszor pörgött végig a dal, úgy döntöttem, ideje lenne újra végighallgatni ezt a két lemezt, és nem sokkal később szerelmes lettem. Nem sok dal képes egy teljes életművet perspektívába helyezni: a Flutes ilyen. És az a bizonyos "One day you might realise / That you might need to open your eyes" már rögtön nem is hat annyira üres klisének.

6. How to Dress Well - Cold Nites

A How To Dress Well első nagylemezének megjelenésekor már írtam Tom Krell egyszemélyes projektjéről, és bevallom, a Love Remains éjsötét depressziója annyira meghatározó élmény volt, hogy hónapokig nem mertem meghallgatni a rendkívül bíztató módon Total Loss címre keresztelt folytatást. Mikor végre rávettem magam az ismerkedésre, már a második dal ráébresztett, mekkora hiba volt ilyen sokáig várnom: a Cold Nites egyértelműen tükrözte, hogy bár Krell valóban megmaradt a konstans melankóliánál, de valami olyan kiegyensúlyozott játékossággal és minden eddiginél lenyűgözőbb kreativitással fűszerezte meg összetéveszthetetlen hangzásvilágát, hogy a debüttel ellentétben erre az albumra már lehetetlen haragudni, elveszni benne viszont annál egyszerűbb.

7. John Talabot - Destiny (feat. Pional) & Oro y Sangre

A barcelonai John Talabot olyan elektronikus anyagot rakott le az év első hónapjában az asztalra, hogy azóta sem múlta felül semmi: a spanyol producer egészen felfoghatatlan érzékkel építi apró sampleökből és hamisítatlan house taktusokból álló dalait, hogy mindig a lehető legtökéletesebb pillanatban bontsa ki a felszín alatt megbúvó ritmusokat. A két legjobb tétel közül nem sikerült egyre ráböknöm, úgyhogy álljon itt mind a nyáridéző Destiny, mind a téli melankóliában jobban otthon lévő Oro y Sangre.

8. Kendrick Lamar - Swimming Pools (Drank) (Extended Version)

A huszonöt éves Kendrick Lamar második nagylemezével nem csak az év (egyik) legnagyszerűbb albumát alkotta meg, de talán az évtized raplemezét is: a kaliforniai Compton bandavilága közepette felnőtt intelligens, jól nevelt, de a körülötte lévő világ által önmagából kifordított srác élettörténete részben számvetés, részben tanítás a következő comptoni generációnak, de mindenekelőtt félelmetesen akkurátus feltérképezése a jelenlegi amerikai társadalomban fellelhető repedéseknek, és azok pusztító hatásának. Kendrick egyik központi témája az úgynevezett "peer pressure", a haverok a szabad akaratodat teljesen eltörlő együttes ösztönzése, és talán sehol nem ad róla annyira univerzális példát, mint a mértéktelen alkoholfogyasztásról szóló Swimming Poolsban. A fantasztikus beatekkel és vokálmegoldásokkal operáló dal pillanatkép, szavakba oltott fotó arról a pontról, mikor meg kell hoznod a döntést, hogy bedöntöd-e azt a bizonyos utolsó (és az est további részére nézve első) felest, ami az emlékek, a kontroll, a józan ész elvesztését ígéri - és a haverok csak mondják, mondják, mondják… Kendrick hihetetlenül felnőtt rálátással és önértékeléssel tárja fel a mindennapi, tökéletesen elfogadott társadalmi helyzetek legsötétebb implikációit és veszélyeit, de a Swimming Pools hátborzongatóan ironikus öröksége a lemezen kívül kel igazán életre: aki az elmúlt három hónapban az USA bármely pontján bulizni ment, elkerülhetetlenül találkozott a zseniális dalt maradéktalanul félreértő, azt a mértéktelen alkoholfogyasztás közben teljes hangerőn játszó tizenévesekkel. Bizonyos dolgok soha nem változnak - még akkor is, ha Kendrick mindent, de mindent megpróbált.

9. Macklemore & Ryan Lewis - Same Love

Ben Haggerty, avagy Macklemore, egészen különleges módon dobta fel az év közepén az amerikai hip-hop szcéna unott köröket futó állóvizét: a Ryan Lewis producerrel közösen jegyzett albumuk, a Heist maga a nagybetűs örömzene, melynek minden egyes mesterien összerakott beatjéről és rendkívüli intelligenciával és rímérzékkel kimunkált soráról ordít, hogy ez a két srác még nem veszett el a hírnévben, és a zenélés minden pillanatát maradéktalanul élvezi. A sors iróniája, hogy a Heist az év utolsó hónapjainak legnagyobb slágerében szólal fel a teljes hip-hop szubkultúra imbecilis pénzszórása ellen (Macklemore szinte minden média megjelenésekor ugyanazt a turkálóból pár dollárért vett kabátot viseli), de legnagyobb bravúrja mégsem ez, hanem a Same Love - egy előremutató, tiszteletreméltó bátorságú, zsáner- és szociális-tabukat döngető dal, mely talán az év legfontosabbja.

10. Muse - Madness

A Muse idén is jól átverte a világot: rádióbarát mainstream mókának álcázott korongjuk nem kevesebb, mint húsz évnyi inspiráción végigzongorázó hommage-gyűjteményt takar, mely a Radioheadtől Mike Oldfieldig a banda minden kedvencét megidézi (és még hogy!), de tény, hogy a legnagyobb puskaport már jó előre ellőtték: a debütáló singleként kiadott, a U2 és a Queen házasságából született Madness igazi időutazás, a kései nyolcvanas, korai kilencvenes évek rockzenéjének egy aprócska, de minden másodpercében zseniális szelete.

11. The Shins - Simple Song

A 2007-es Wincing the Night Away után öt évnyi kíméletlen várakozás előzte meg a Shins új lemezét, és ahogy az lenni szokott, egy ilyen hosszú szünet egyenlő arányban szül hatalmas elvárásokat és szörnyű félelmeket. A még januárban kiadott első single, a Simple Song mindkettőt eloszlatta: (nomen est omen) pofátlan egyszerűségébe sok kevésbé profi bandának beletört volna a bicskája, de az új-mexikói zenekar játszi könnyedséggel vette az akadályt, és vezette fel az év egyik legélvezetesebb korongját. Ember legyen a talpán, aki képes nem vigyorogni minden egyes refrén alatt.