A közelgő karácsony alkalmából nem kevesebb, mint öt Oscar-várományos filmről mondom meg a magamét, tömören és kíméletlenül, hadd remegjen majd meg a szavazók keze!

A lehetetlen (The Impossible). Juan Antonio Bayona filmje olyan, mint egy csúnya baleset - véres és mocskos, már-már gyomorforgató élmény, mégsem tudod levenni róla a szemed. A XXI. század legnagyobb természeti katasztrófáját, a 2004-es, több százezer életet követelő indiai-óceáni szökőárat körbejáró film autentikusságát aligha lehet megkérdőjelezni: kendőzetlenül, nyugtalanító módon mutatja be a civilizált világ percek alatt bekövetkező széthullását, mindezt egy egyén, egy tízéves forma fiú szemszögéből, aki nem csupán a történések horrorjával szembesül, de azt is fel kell dolgoznia, hogy családjának egy része minden bizonnyal odalett. 

Ez a torokszorító élmény azonban (vagy szerencsére?) csupán a film elő harmadáig képes kitartani, így a rendező erőteljesen öncélúnak ható jelenetekkel (például egy vérrögök kíséretében felöklendezett növénnyel) szór újabb üvegcserepeket a néző talpa alá, aztán mikor ez a tárház is kimerül, hát elengedi a súlyosan megsérült anyja mellett őrködő fiú kezét, hogy egy másik szemszöget kövessen. De igazából nem is ez a legnagyobb baj, hanem az, ahogy a naturalisztikusan bemutatott jelenetek mellé helyenként már-már szürreális pátosz társul, és ugyan Naomi Watts agóniája minden elismerést megérdemel, a filmmel valószínűleg a legtöbb ember úgy lesz, mint azzal a bizonyos balesettel: nézi, bámulja, aztán próbálja nagyon gyorsan elfelejteni.

A nyomorultak (Les Misérables). Ha Tom Hoopernek az volt a célja, hogy a film némely főhőséhez hasonlóan én is nyomorultul érezzem magam, hát rendesen célba talált. A musical már abban az esetben is embert próbáló élmény, ha hősei csak bizonyos kulcsjelenetek esetében gondolják úgy, hogy érzéseiket és gondolataikat dalban és táncban kell elmondaniuk, ám eme film esetében mindent, de MINDENT énekelnek. Két és fél órán keresztül.

Tudom, olcsó, már-már nevetségesnek tűnő húzás játékidőre és hangjegyekre mutogatni egy musical esetében, de mikor azt látod, hogy a szereplők a töltelék-szövegeket is dalban mondják el, méghozzá olyan jelesen megkomponálva, mintha a danolászást helyben rögtönözték volna, akkor nem biztos, hogy a hozzáállásoddal van a baj. További problémát okozott, hogy minden egyes karakter - és bízd ide, van belőlük néhány - többször is elénekelhette nyűgjét, így aztán olyan érzés kezdett el motoszkálni bennem, mintha mindjárt egy, a rajongók számára készült bővített változatra váltottam volna jegyet, telis-tele töltelékjelenetekkel. 

Hooper rendezési stílusa (nagy, rothadó falfelületek az egyik sarokban egy félig kilógó beszélő, izé, éneklő fejjel) és az egész film koncepciója (minden dalt helyben, utószinkron nélkül vettek fel) először érdekes, aztán inkább már zavaró, de meg kell hagyni, Russell Crowe harsogó orrhangja minden ilyen zavaró tényezőt azonnal feledtet. Még szerencse, hogy A nyomorultak Hugh Jackman filmje, aki tényleg rendelkezik azzal az orgánummal és karakterrel, amely egy musicalhez szükséges, ugyanakkor a maga nyúlfarknyi jelenetével Anne Hathaway simán elorozza tőle a filmet: nem mondom, hogy alakítása fenomenális, de hogy minden ízében díjra termett, az vitathatatlan.

Hitchcock. Te is ismered a mondást: minden nagy ember mögött egy nő áll. Azt ugyan meg lehet kérdőjelezni, hogy Norman Bates vagy az őt inspiráló Ed Gein mennyire volt nagy ember, de az biztos, hogy nyomot hagytak a fiktív, illetve a valós történelemben egyaránt. És hát ebből a filmből az is kiderül, hogy Hitchcock sem működött volna - sem anyagi, sem szellemi, de még csak biológiai szempontból sem -, ha nem támaszkodhatott volna évtizedeken át feleségére, Alma Reville-re: a nőre, aki legfőbb patrónusa, egyben kritikusa is volt. A Hitchcock a rendezőlegenda karrierjének talán legkockázatosabb filmje, a Psycho munkálataira koncentrál, pontosabban ez a film lesz a háttere egy válságba jutott kapcsolat meglehetősen slágvortos prezentálásának.

Slágvortos, mert Sacha Gervasi rendező még elég sok mindent bele kívánt zsúfolni a film 100 percébe: a Psycho születését övező problémákat, Hitchcock sztárcsináló és szőke-imádó mániáját, és valami mélyről fakadó önigazolási kényszert is, melyek mind-mind hálás témák, és ki is tennének egy egész filmet, így viszont csupán vázlatos rezümének hatnak egy izgalmas életrajzi regény hátulján. A film alapvetően könnyed és ironikus hangot üt meg, néha ügyesen bontogatja a negyedik falat is, ami persze Hitchre is jellemző volt, aki gyakorta szeretett olyan szerepet játszani, amit előtte rendező még soha, ugyanakkor a kompozícióból erőteljesen kilóg Ed Gein alkalmanként manifesztálódó szelleme, aki olyan dolgokat súg a feleségére egyre jobban gyanakvó rendező fülébe, melyek már amúgy is ott csengenek.

Talán nem meglepő, hogy a látványos szereplőgárda java eme csapongó narratívának hála háttérbe szorul, mert hát végső soron a Hitchcock Anthony Hopkins és Helen Mirren filmje, sőt, inkább az utóbbié, hisz Hopkins egy olyan ikont testesít meg (méretes protézisek segítségével), aki nem csupán jellegzetes, de hihetetlenül kimért is volt egyben, magyarán nehéz lett volna elrontani. A kimértséget leszámítva így van ez a filmmel is.

Pi élete (Life of Pi). Ugyan engem sem a könyv olvasása, sem a film megtekintése közben nem rohant meg annyi érzés, mint Barnát, de mindkét médium kétségkívül egyedülálló élményben részesített. Míg a regény javarészt egyfajta túlélési kézikönyvként működik (csak úgy, mint a Biblia, hm?), addig a film inkább tanmese, de nem valami magától értetődő tanítást tolmácsol, mint hasonszőrű társai, hanem beteljesíti azt, amit nyitányában ígér: közelebb visz Istenhez. És mindezt teszi úgy, hogy fel se tűnik, hogy manipulál.

No nem a képekkel, melyekről csak a legelcsépeltebb jelzőkkel tudnék nyilatkozni... na jó, tessék: sírva könyörgök, ne várj a HD-ripig vagy a BD-megjelenésig, és ne húzd a szád sem a 3D, sem a szinkron miatt: menj, és éld meg ezt az élményt a lehető legnagyobb vásznon, ugyanis páratlan. Szóval, a film elsősorban nem képeivel kommandíroz, hanem történetvezetésével, amely felidézte bennem egy örök érvényű kedvencem pofátlanul ügyes narratíváját (de sajna gigantikus spoiler lenne, ha leírnám a címét), de ezt mégsem érzem nyúlásnak, hisz a fim hozadéka teljesen más: csak egy apró lökést ad, finoman, bizsergetően, de általa mégis közelebb kerülsz a hithez.

Napos oldal (Silver Linings Playbook). Miután feleségét rajtakapja egy tanárkollégával, Patben (Bradley Cooper) elpattan valami, és egy gyógyintézetben köt ki, de előbb jól összeveri az illető kollégát, minek köszönhetően felesége elhagyja, mi több távoltartási végzést is kér ellene. Ez utóbbival az intézetből szemlátomást idejekorán szabaduló férfi nem igazán ért egyet, mi több, feltett szándéka, hogy a szerelem nevében rendbe hozza házasságát, amely további kényszeres cselekedetekre és dühkitörésekre ösztökéli. Ekkor lép a képbe Tiffany (Jennifer Lawrence), aki "szintén nem százas", mióta férje meghalt. Ahogy a nagykönyvben írva vagyon: ezek ketten idővel egész jó hatással lesznek egymásra.

Az őrült szerelem témaköre kb. egy idős a díjszezonnal, de mivel a szereplők egészen más világban mozognak, mint a (sic) normális emberek, egy ügyes forgatókönyv sok-sok újdonsággal szolgálhat a témában. David O. Russell író-rendező filmje magában is hordozza az újdonság ígéretét, ugyanis már az elbeszélőmódja is sajátos: a film nagyjában szilánkosra tört jelenetek tapossák egymás sarkát, remekül tükrözve főhősének beteges neurózisát, s Bradley Coopernek rengeteg alkalma nyílik arra, hogy bebizonyítsa, hogy több borostás szépfiúnál, ugyanakkor ahogy Tiffanynak köszönhetően a férfi végre talál magának valami kapaszkodót, a film is egyfajta műfaji átalakuláson megy át, amelynek csupán egyik aspektusáról gondolnád azt, hogy előre látható, mert ugyan a Napos oldal hagyományos értelemben véve szerelmes film, de azért több is annál.

Meg kevesebb is, hisz az őrületes nyitány egy sokkal elrugaszkodottabb filmélményt ígér, ahol azt a bizonyos napos oldalt nem a hollywoodi módit követve lehet felfedezni, hanem küzdelmesebb, fájdalmasabb, emberibb módon.

kövess minket facebookon és twitteren!