Már néhány éve annak, hogy először a kezembe került Yann Mertel regénye, amely egy hajótörött fiúról szól, aki több mint kétszáz napig hányódott a tengeren egy tigrissel összezárva. Ez már bőven azután volt, hogy nagyobb jelentőséget tulajdonítottam volna a közhelyesnél is ócskább "igaz történet alapján" és a "New York Times bestseller" reklámfogásoknak, amikkel még manapság is sikk elcsúfítani egy könyv borítóját - de a Pi élete más volt. Már az első húsz-harminc oldalán annyi kép, érzés és hangulat kavargott, hogy képtelen voltam eldönteni, hogy ebből most valami iszonyatos katyvasz lesz vagy egy csoda.

De ennél a két szélsőségnél jóval érdekesebb végeredmény született: a Pi élete egy fantasztikus mesélői bravúr (aki nem olvassa el a könyvet, annak ez a film utolsó két jelenetéből ki fog derülni), egy lélekemelő utazás és egy szép történet egy kötetben, amire nem véletlenül akasztották rá a szintén elcsépelt megfilmesíthetetlen jelzőt. Hogy miért? Csapongó, anekdotázós stílusa ide, statikus nyitánya oda, a regény tele van olyan gondolatokkal, melyeket nem lehet képekben kifejezni. A csillagok szerencsés állásának köszönhetően viszont a könyv találkozott a megfelelő forgatókönyvíróval, kinek adaptációja találkozott a megfelelő rendezővel, és a végeredmény egy olyan kristálytiszta film lett, mint amilyen a Piscine Molitor vize.

Ez az a párizsi uszoda, amelyről filmünk főhőse a nevét kapta egy úszóbajnok nagybácsi után, de nem ez volt az egyetlen különös dolog a kis Piscine Molitor életében. A hindunak született fiú egy gyerekcsíny végrehajtása közepette megismerkedik egy másik istennel, aki a saját fiát áldozta fel azért, hogy az emberek bűnbocsánatot nyerjenek. De ezzel még nincs vége, hiszen később egy mecsetben újabb isten keresztezi Pi életét, aki ekkor már kénytelen három vallással azonosulni. Ez már önmagában is abszurd, de Pinek akkor kell igazán szembenézni isteneivel, mikor egy hajókatasztrófát követően egyedül marad az óceán közepén apja állatkertjének egyetlen túlélőjével, Richard Parkerrel.

A film magvát ez a pokoli túra adja, ami egyúttal a megvilágosodást is meghozza a tizenéves Pi számára. Az önmagába, másokba, a természetbe és Istenbe vetett hite tétetik próbára, hogy helyére kerüljön mindaz, amit az életről gondol. Az persze jó kérdés, hogy mit keres mindez egy százmilliós hollywoodi filmben, de a válasz egyszerű: Ang Lee megtartotta a klasszikusnak nevezhető kalandfilmes vonalat (harc a túlélésért! harc az elemekkel! harc a bengáli tigrissel!), úgyhogy azok sem fognak agybajt kapni, akik a kukoricájuk mellé nem kérnek gondolatokat. Ugyanakkor Lee valami mással is megpróbálkozott, jelesül hogy vászonra ültessen láthatatlan dolgokat.

Ehhez egyrészt két idősíkot, és ezzel együtt két elbeszélőt használ. A film keretét az a beszélgetés adja, amelyben az idős Pi (Irrfan Khan) elmeséli "kalandját" Yann Martelnek (Rafe Spall), másrészt ott van maga a történet, melyen a fiatal Pi (Suraj Sharma, egy újabb kiváló Lee felfedezett) segít át bennünket. És amihez már a szavak sem elegendők, ott lép be a képbe a technika. Sok helyről lehetett már hallani, hogy az Avatar óta nem volt ilyen átütő a 3D-élmény, és az alkotók is többet ígértek, mint egy újabb látványosság. Tisztelettel jelentem, senki nem hazudott. Ami itt plusz dimenziót kapott, az maga a történet, illetve az, amiről a történet szól: az élet. Szinte megelevenedik az a végtelen, ami körülvesz minket - s teszi ezt most víz és égbolt formájában, egy szél kavarta hullámban, egy szétoszló felhőben vagy a film trükkmestereinek legnagyobb bravúrjában, egy állat tekintetében. Itt viszont fel kell hívnom a figyelmet egy szomorú tényre. Ez a film a mozitermen kívül már nem lesz ilyen szép kerek egész, úgyhogy aki nem akar kiszúrni magával, az ne várjon más megoldásra: itt most tényleg ő fog veszíteni.

Persze az sem utolsó szempont, hogy ezzel most üzenhetünk az álomgyárnak: nem csak rombolással, építkezéssel is lehet nyereséget termelni. Jó lenne, mert a folytatások és franchise-ok korában jólesik elmerülni egy ilyen meseszép, lélekemelő utazásban; és még jobban esik leírni, hogy az év egyik legjobb és legértékesebb filmje az amerikai stúdiórendszerből került ki.