Régi színházi mondás szerint a színész tragédiája, hogy mire összepiál magának egy arcot, elveszíti a memóriáját. Leos Carax nagyjából itt kezdi el követni hősét, Oscar urat, a modern vándorszínészt, aki reneszánsz polihisztor módjára minden színházi technika ismerője, valószínűleg úgy egy tucat hangszeren játszik, saját maga maszkmestere és naponta háromszor is képes ölni, vagy meghalni adott szerepében. A Holy Motors mégis a hiány filmje, melyben minden grandiózus vagy aprócska varázslat azzal a nem titkolt céllal születik meg, hogy tudassa: hajdan a világon volt.

Carax rögtön az első jelenetben megjelenik és lefekteti mágikus színpadának szabályait. Tömött moziban bámulunk a nézők arcába, akik kivétel nélkül mélyen, csorgó nyállal alszanak. A rendező felébred hálószobájában, először cigarettára gyújt,majd villanyt kapcsol, kilép egy titkos ajtón és a teremben találja magát, ahol még mindig mindenki alszik. Lenéz a karzatról és ekkor kisgyerek szalad játékosan a vászon felé, akit kutyák követnek. Valahol a szakralitás és a mesterkéltség mezsgyéjén vagyunk, mely inkább zsigeri, mint intellektuális kalandozást sejtet.

Ez részben igaz is, a legtöbb epizód a maga borzongató módján bohózat számba megy, egészen addig minden tragédia mímelt, amíg két találkozó között, véletlenül el nem hagyjuk a fehér limuzinokat, melyek Oscar urat és hivatásában osztozó kollégáit fuvarozzák és be nem toppanunk a színfalak mögé, hogy legalább annyit meglássunk főhősünk valódi énjéből, amennyi hosszú évtizedek színjátékának súlya alatt még megmaradt belőle. Ekkor is csak abból érezni az események súlyát, hogy hőseink nem fásult rutinossággal ugranak ki a lejátszott helyzetből.

Egy-egy érzelmi tetőpont azért tud eszméletlenül hatásos lenni, mert Carax rendezése levet magáról minden klasszicizálódási törekvést. Sok drámaitlan jelenet csábítja az alkotót és nézőt, hogy objektivitását feláldozva szőjön drámát oda, ahol nincsen, de a szkeccsek végül minden ilyen szándékot elutasítanak tördelésükkel, némelyik epizód inkább performansz, mint filmre alkalmazott jelenet. Ez a távolságtartás azonban a megértés kulcsa is egyben. Azon felül, hogy gyönyörűen szcenografált töredékek útján betekintést nyerünk mind a legmodernebb filmes technikákba az egyén szemszögéből, mind a legprofánabb vásári komédiák valóságába, az alkotói fogalmazvány szerves része is.

Carax voltaképpen a világot fogalmazza meg. A színész sorstragédiáját az érzelmi otthontalanságban, az alkotó emberét pedig az agresszivitásra kényszerítettségben mutatja meg, de mindvégig fanyar humorral kérdőjelezi meg mesterségének szükségességét. Olyan világ ez, melyben minden alkotás a meg nem értettség által, és minden művész a lealacsonyodás önundorában nemesül igazán.