The dead keep walking... Mikor tavaly nyáron Frank Darabont bejelentette, hogy lekoccol a The Walking Dead éléről, az először nem látszott meg a szérián, amely tovább folytatta a külvilágtól elszigetelt "szappanoparázást", melyben zombik maximum vendégszereplők lehettek. Mondjuk, feltűnésük így esetenként jóval sokkolóbb volt, de a széria mégsem bűzlött annyira intenzíven a hullaszagtól, mint ahogy azt a nézők elvárták volna.

Az szezonvégi farmtakarítást követően a TWD a harmadik évadban nagyobb sebességre kapcsolt: új helyszínül egy zombikkal, rosszfiúkkal megpakolt börtön választottak, s majd minden részben kicsi a rakást játszottak velük, és még csak nem is olyan modorban, ahogy azt költségtakarékos műfajtársaiktól megszoktuk (azaz az első halál látványos, a második oké, az összes többi "aha, ez is megvolt" kategória), ugyanakkor a széria továbbra is magán viseli a sorozatok rákfenéjét: a kiemelt szereplők érinthetetlenek, a töltelékek jönnek-mennek, és drámai távozásra is csak a megfáradt rezidensek bírhatók.

Az érinthetetlenséget jól példálozza a félévad-záró nagy mentőakció, melyben hossz perceken át automata fegyverekkel lövik egymást a kedvencek, de véráldozatot csak néhány rent-a-bad-guy, meg persze az a típusú szereplő hoz, akit a zombiapokalipszis idején első körben le szokás írni.

Aki elhull, azt jó esetben helyettesítheti egy újabb, hisz világméretű eseményről van itt szó, és ekkora játszótéren mindig lehet új játszópajtást találni: a katanát villogtató, málhás zombikat vezető Michonne például instant kedvenccé válhatott volna, ha öszvéreit nem vonják ki azonnal a képletből (és az általuk hordozott, igazán eredeti ötletről nem feledkeznek meg - remélem, nem végérvényesen), és kardjától sem fosztják meg jó néhány epizód erejére. Olvastam valahol, hogy a szemlátomást eszményi kolóniát vezető Kormányzót (David Morrisey) megválasztották minden idők legjobb gonoszának, ehhez képest elég sokszor csupán a vakszerencse tartja őt nyeregben, vagy ami még rosszabb, csak ott lézeng a háttérben, és többet foglalkozik azzal, hogy bekerüljön Andrea bugyijába, mint azzal, hogy csúnyáskodjon. 

Persze, az immáron folytatásos akciófilmmé mutálódott széria mindezek ellenére iszonyatosan nézeti magát, immáron nem a dráma és nem is a "történjen már valami" nyugtalanító érzése miatt, hanem az egymást követő, szorultabbnál szorultabb helyzeteknek hála, melyekből a szereplők csak egész csapatni forgatókönyvíró hátára mászva képesek kimászni. 

Tudom, hogy mindez nonszensz, mégis követem.