A ráncfelvarró- és a potencianövelő biznisz aranykorában nem csoda, hogy egy kézen meg lehet számolni, hány őszinte film készült az öregségről. Paco Roca azonos című képregényének filmváltozata így üdítő kivételként csatlakozik olyan filmek nem túl népes táborához mint az Egyre távolabb, a Szerelmünk lapjai, az Iris vagy akár a Fel!, csak azoknál reálisabb képet festve mutatja meg, hogy hatvanon túl is van barátság, szerelem és mosoly.

A film főszereplője Emilio, az egykori banktisztviselő, akit az egyre súlyosabb Alzheimer-kórja miatt fia egy idősek otthonába költöztet. Itt Miguel, egy életvidám öregember lesz a szobatársa, akinek kedvenc szokása némi pénzzel lehúzni a többi bent lakót egy-egy nem létező szolgáltatásért cserébe. Ez a tisztességtelennek tűnő játék persze rögtön vitát szül a két, alapvetően más típusú ember között, de ez csak apróságnak tűnik a mindnyájuk fölött Damoklész kardjaként lebegő felső szint mellett - ide kerülnek ugyanis azok, akik már nem tudják ellátni magukat. Ez a közös "ellenség" kovácsolja össze a két férfit, és ez válik barátságuk alapjává.

A film legnagyobb erénye, hogy se nem idealizálja, se nem bagatellizálja el a helyzetet, inkább elmesél egy finom humorral átszőtt szép történetet mindannyiunk félelméről, ami ezután sem lesz kevésbé riasztó, mégis jó érzéssel hagyjuk el a mozitermet. Talán ezért is volt jó döntés az alkotók részéről, hogy nem élőszereplős filmet csináltak a képregényből, így egy kicsit tompult, de nem csorbult a valóság éle.