A mára már (bizonyos körökben legalábbis) kultikussá vált [Rec] rendezője ezúttal a Mi történt Baby Jane-nel? és a Dexter közé lőtte be filmjét, aminek jó esélye van rá, hogy (bizonyos körökben legalábbis) kultikussá váljon.

Pedig az alapötlet nem túl összetett: adott egy házmester, aki meg akarja keseríteni a lakók életét, különösen a mindig vidám Claráét. A rendező okosan elkerüli, hogy ezt a szituációt az egyre erőszakosabb eseményekre élezze ki, sőt, még csak nem is az áldozat szemszögéből látjuk a történéseket. Ebből már nem nehéz kitalálni, hogy a szociopata házmester lelkének legmélyebb bugyraiba szállunk alá, s ez csavar egy kicsit a alaphelyzeten.

Így sikerül kivédeni, hogy a néző Clara sajnálatára koncentráljon, vagy a jól bevált, "mi ezek a fura neszek" filmelemeket követve izgatottan rágja a körmét és/vagy popcornját. Ehelyett egy beteg lélekről tárul fel szépen , fokozatosan a kép, egy olyan emberről, aki képtelen boldog lenni, és aki másokat sem akar annak látni. Ez a realistán, szinte mindenféle sallang nélkül tálalt pszichológiai utazás pedig működik is, pedig a történet egyes elemei (értsd: hülyeségei) majdnem tönkreteszik az egészet. Különösen zavaró, hogy a sztori szempontjából fontos szomszéd kislány (ő az, aki tud mindent) és a házmester kapcsolata csak úgy lóg a levegőben, vagy hogy a semmiből sikerült előkapniuk Clara szerelmét, de a rendező remek hangulatteremtő készsége és legfőképpen Luis Tosar kiváló alakítása kárpótol a legtöbb hiányosságért - a filmtörténet meg gazdagabb lett egy újabb nagyszerű antihőssel, amit ezután illik majd rátenni a filmvászon legjobb elmebetegeit felvonultató listákra.