Arietti, a 14 éves kislány szüleivel egy külvárosi kertes házban él, egészen pontosan annak padlózata alatt, Ariettiék ugyanis kis emberek, akik a házban lakók tudta nélkül, azok készleteit meg-megdézsmálva éldegélnek. A mindennapok azonban egy csapásra felborulnak, mikor a 12 éves So formájában új lakó érkezik a nagy emberek közé, és véletlenül meglátja Ariettit.

Gyártsunk konspirációkat! John Lasseter Mijazakihoz intézett szerelmi vallomása ide vagy oda, egyre valószínűbb, hogy a Disney azért kötött forgalmazási szerződést a Studio Ghiblivel, hogy az egyik legnagyobb konkurenciát kiiktassa a díjszezonból. Vajh véletlen, hogy a 2010-es keltezésű Arietti csak 2012 februárjában jutott el az amerikai mozikba (ott is a Disney-standardhoz képest limitált kópiaszámmal), hogy ezzel kizárja magát a legjobb animációs díjért folyó versenyben? Nem lehet, hogy az egeres cég megnézte a filmet, és megdöbbenve tapasztalta, hogy a Ghibli ismét csodát művelt? Méghozzá olyan mértékűt, amire gyakorlatilag a Csihiro óta nem volt példa? És nehogy már megint egy japán kislány nyúlja le a díjakat Merida vagy Ralph elől.

Ugyan az Ariettit nem Mijazaki dirigálta, hanem Jonebajasi Hiromasza, aki 37 életévével Mijazaki eddigi legfiatalabb rendező-protezsáltja, de a fim minden ízében követi a Mijazaki-hagyományokat. Még a politikai üzenet sem hiányzik belőle, melyet a mester hol vaskosabb, hol finomabb ecsetvonásokkal visz fel a filmjeire, de mindig zöld színt használ, hisz a lépcsők alatt élő kisemberek egy veszélyeztetett fajt képviselnek, melyet a környezetük, elsősorban az ember kényszerített a kihalás szélére. Maga, Arietti még soha nem találkozott más fajtársával apján és anyján kívül, akik - anyai részről kétségbeesett, apai oldalról csendes - beletörődéssel fogadják, hogy napjaik meg vannak számlálva. Épp ezért sem láthatja meg őket senki, főleg nem egy gyerek, hisz a kiskorúak sokkal kegyetlenebbek tudnak lenni, mint a felnőttek. De amikor kiderül, hogy a 12 éves So súlyos szívbeteg, olyannyira, hogy a fiú már felkészült a halálra, Arietti rádöbben, hogy köztük nagyobb a hasonlóság, erősebb a lelki kötelék, mint azt sejtette.

Egy más stúdió szülöttjeként ez a történet valószínűleg egy nagy közös kaland irányába indulna (legyen bármennyire is szívemhez közeli a WALL*E, a Pixar eddigi legmerészebb filmje, az sem úszta meg a nagy kaland nélkül), de az Arietti kis lángon tartja a konfliktusokat, és sokkal nagyobb hangsúlyt fektet arra, hogy a jellemek mindennapjait belengő melankóliát kikristályosítsa. Ez persze nem jelenti azt, hogy a filmből ne hiányozna a csoda érzése. A Totorohóz hasonlóan az Arietti is párhuzamos világokat épít: egyik oldalról ott van a modern Japán autókkal, villanyoszlopokkal és kertekkel, de egy gyermeki lélek vagy ez esetben egy kisember ugyanezt a világot mágikus birodalommá változtatja, amely tele van csodálatos lényekkel, fantasztikus helyekkel, veszélyekkel és ígéretekkel. Látványvilágával, perspektívájával és hangeffektusaival az Aietti minden eddigi "liliputi" filmnél jobban érzékelteti a méretek közötti különbségeket.

Arietti maga is pontosan beleilleszkedik a Mijazaki-kánonba: egy olyan lány, mint Nauszika vagy Csihiro, aki környezete kihívásai miatt és/vagy saját felelőtlenségéből okulva kénytelen felnőtt döntések meghozatalára, melyek bizony jóval szívszorítóbbak és realistábbak, mint azt egy animációs filmtől általában elvárnánk.

A Kari-gurasi no Arietti fantasztikusan realizált, Mary Norton regényének másik adaptációjától, a Csenő manóktól fényévekre lévő, csodálatos mese, amely megvalósításában, elképesztően megmunkált világával képes lebilincselni az alig kétéves fiamat is, míg jómagamat drámai mondanivalójával és gyönyörűen felépített karaktereivel szögezett a székbe. Hangulata, ízvilága azóta is velem van. Az év animációs filmje, amely soha nem fog Oscar-díjat kapni.

kövess minket facebookon és twitteren!