Ankellfalván látszólag minden szép és jó, ám egyik lakója, a fiatal Audrey bármit megadna érte, hogy láthasson egy valódi, élő fát, ami régen kiveszett a városból. A lányért epekedő Ted felkerekedik, hogy megtudja a rejtélyes Valahásztól, mi történt a jobb levegőt adó növényekkel és hogyan szerezhet egyet. Mindezt a palackozott oxigén-bizniszét féltő Mr. O'Hare nem nézi jó szemmel...

Utánanéztem: a Universal ilyen hosszú várakozás elé utoljára –nomen est omen– az Életfogytig című film esetében állított minket, magyarokat, hiszen ezen keserédes komédia áprilisi amerikai bemutatót követően decemberben jutott el hozzánk, és ennek már majdnem tizenhárom esztendeje. Az, hogy a Lorax hét és fél hónap elteltével kerül a hazai vásznakra, tehát a mai körülmények között példátlan, és könnyen lehet, hogy rosszul választott taktikát a stúdió: a márciusnál ugyanis csak az október tűnik forgalmasabbnak, ráadásul jobbról-balról körülveszi más animációs produkció (Hotel Transylvania, Rontó Ralph). Talán ez utóbbi, ami a legrosszabb helyzetében, elvégre családi mozikra ritkán mér csapást a késlekedés. Másban áll a buktatója, ha a hazai, meg úgy általában az amerikain kívüli közönség ítélkezik felette: a Dr. Seuss-adaptációk kevés kapaszkodót kínálnak ott, ahol nem voltak a mesekultúra része a szerző szokatlan történetei.

Odaát ellenben elképesztően népszerűek ezek: A Grincs filmváltozata olyan nagyot szólt, hogy még nálunk is az amerikai bevétellel népszerűsítették; A Macska - Le a kalappal! ócskasága ellenére is meghaladta a 100 millió dolláros bevételt, míg a Horton ugyancsak szép kört futott néhány éve. A Lorax egy animációs filmekkel, jobbára folytatásokkal megtömött esztendő első hírnöke volt, és lehet, hogy ezen elsősége is közrejátszott abban, hogy tódultak rá a nézők. Ám ez csak köntörfalazás, egyrészt mert idén minden felettébb jól megy, amit egészében számítógép teremtett, másrészt meg azért, mert Dr. Seuss világa nagyon is csábító, könnyű megragadni velük a gyerekek figyelmét.

Ámde.

A Lorax szinte minden téren túllő a célon. Émelyítően színes: tobzódik az élénk, meleg színekben, ráadásul a fák vattacukorra emlékeztetnek, így folyamatosan a Rayman Candy Château nevű pályáját juttatta eszembe, pedig ezer éve nem láttam azt a játékot. Bántóan hangos: lehet, hogy csak én öregszem, lehet, hogy nem volt mi másra figyelnem, de a hanghatások már-már elviselhetetlen erősséggel jelentkeznek, ráadásul a betétdalok során is akad pár fülsértő momentum. Túlzottan flúgos: a karácsonyt ellopó zöld manót nyilván nehéz felülmúlni, de ez a narancssárga, bajszos szőrmók, aki a fák védelmezője, felnő a feladathoz, kiváltképp, hogy csekély értelmű medvék, fazékba tojó madárszerzetek és filmes főtémákat dúdoló szárazföldi halak veszik körül. Túlzóan traktáló: a környezetvédelmi üzenet oly méreteket ölt, hogy az egész mese csaknem alibivé zsugorodik körülötte.

Mindez jól szemlélteti, hogy mint minden, ami Dr. Seuss-ból merít, elsősorban a gyerekeket veszi célba, pontosabban kizárólag őket. Hogy a felnőtt kísérőkre nincs tekintettel, manapság súlyos hiba. Viszont: az erőteljes képi- és hanghatások és a kissé csapongó történetvezetés, illetve az egyenetlen tempó lehet az oka, hogy itthon 6 éven felülieknek ajánlják a megtekintését, ergo maradéktalanul nem tudna megfelelni egy ideális világ közönségének, de attól meg messze vagyunk, erre emlékeztet az a 341 millió dollár, ami eddig befolyt a kasszákba.

Ha már ideális világ: október 21-én, vasárnap lesz a Földünkért világnap, ami akár apropót is szolgáltathat a Lorax megtekintésére, hiszen maradandó károsodást azért nem okoz. Bármilyen harsány is, látványvilága egységes (és nem csak Dr. Seuss, hanem a gyártó korábbi sikere, a Gru esztétikája, mi több, figurái is visszaköszönnek benne), szereplői mindegyikének stabil helye van a sztoriban, és azzal az ezüsttálcán felszolgált tanulsággal sem lehet ellenkezni, miszerint Ültess fát! Hogyha mást nem, lombot ád.

A film magyar szinkron-szereposztásáról itt írunk.

Kövess minket Facebookon!