III. Richárd sárba ragadt terepjárójából ordít, akár országát is odaadná egy lóért. A Herceg rendőrségi helikopterből hűti le Tybalt és a Montague-fiúk tűzpárbajtól forrongó vérét Verona szívében. Caius Martius élő adásban száműzetik Róma városából a nép haragja által, miután annyiszor adta vérét a volszkok ellen dúló tűzharcok során.

William Shakespeare művei időtállóak, ám a keserű orvosságot édes ostyába kell csomagolni, hogy a beteg gyermek le tudja nyelni, így az angol drámaíró hősei és antagonistái is mind gyakrabban öltenek modern köntöst.

Ralph Fiennes, aki olyan filmekben bizonyította színészi rátermettségét, mint a Schindler listája, A napfény íze vagy Az angol beteg, rendezői bemutatkozásában a Richard Loncraine és Baz Luhrmann által kitaposott ösvényre lépett, és filmje ugyan nem minden közegben talált megértő fülekre, bízvást mondható, hogy a valaha volt egyik legjobb Shakespeare adaptáció született meg a Coriolanus képében.

Zaj előzi őt meg
S könny marad mögötte
Izmos karjában a sötét halál
Kinyújtja, és sok ember sírba száll

Ralph Fiennes számtalan alkalommal játszotta már Shakespeare művek fő- és mellékszerepeit a színpadon. 1985-ben történt bemutatkozása is a Vízkereszt, vagy amit akartok című komédia egyik szerepében történt, mígnem Rómeó, II. Richárd és Hamlet szerepe után 2000-ben magára ölthette Caius Martius Coriolanus egyenruháját. A színész számára a gőgös, önfejű, hidegvérű karakter nagyszerű táptalaj volt az azonosulásra, a történet mozgatórugói (hűtlenség, árulás, színjáték, érdekellentétek) és a jelen kor hasonló problémái közötti feltűnő párhuzam pedig rögtön megszülte a döntést; a történetnek vásznon a helye. Több, mint 10 évvel később aztán a római tábornok tragédiája bemutatkozott a Berlinale Filmfesztiválon, ahol, ha zajos sikert nem is aratott, elismerő szavakra talált. A film lassan, több mint egy év leforgása alatt került bemutatásra különböző országokban, s ugyan a Mokép forgalmazásában másfél évvel ezelőtt szó volt magyarországi bemutatóról is, ez végül elmaradt. Sajnálhatjuk.

A jelen korba ültetett dráma alapja egy elmérgesedett viszony rómaiak és volszkok között. A valóban figyelemre méltó párhuzamokat felvonultató történet kiindulópontja egy gazdasági válság, ami már az eredetileg Krisztus előtti ötödik században játszódó események során is az alsóbb rétegek felháborodásához vezetett, míg a hadurak és politikusok a tehetősebb rétegek támogatását élvezték. Caius Martius (Ralph Fiennes) nehéz természetű ember; bár a fegyvert remekül, nyelvét kevésbé ügyesen forgatja, így a harctéren szerzett dicsőségből képtelen erényt kovácsolni. A folyton elégedetlen népet nem tartja sokra, ódzkodik mindennemű színjátéktól és szereptől, ha tehetné, le sem venné az ujját a ravaszról, míg hazája nincs biztonságban. Ősi ellensége, a volszk ellenállást vezető Aufidius (Gerard Butler) hasonló érzelmeket táplál, de rendre alulmarad a harcokban. Az ellenállás alá tartozó Corioli város sikeres elfoglalása után Caius Martius kiérdemli a Coriolanus nevet, de ahhoz, hogy konzullá válasszák, az ősi hagyományok szerint a nép szavazatát kell kérnie. A belső ellenségek a tömegpszichózis erejét és Coriolanus közismert gőgjét kihasználva végül elérik, hogy a tábornokot száműzzék Róma városából. A bosszúszomjas hadvezér dühében egyenesen Aufidius karjaiba rohan, és felajánlja szövetségét Róma ellen.

Mint a legtöbb Shakespeare mű, úgy a Coriolanus is egy igazi kincsesláda minden színész számára. A legapróbb mellékszerepek is valódi jutalomjátékokkal kecsegtetnek, főleg, hogy Fiennes végig megtartotta az eredeti szöveget, így a történet szempontjából kevésbé fontos jelenetek is érdekes színt kapnak. A főszerepet magára osztó rendező semmit nem bízott a véletlenre, a játékidő jelentős részében vérben forgó szemű, dühtől reszkető tábornokot természetesen játszi könnyedséggel hozza. Minden mozdulatából árad, hogy az író életművét, karaktereit és azok motivációit betéve ismeri, otthonosan mozog a területen. Bár azonosulásra teljesen alkalmatlan antihős, egyéb opció híján a néző kénytelen vele együtt érezni.

Ellenpólusa, Aufidius szerepében Gerard Butler alakít hitelesen, akiről a számos romantikus komédia okán sokszor hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy nagyszerű színész. Ám mégis Vanessa Redgrave aratja le a babérokat Coriolanus anyjának, Volumniának szerepében. Játéka egyszerre ad magyarázatot a főszereplő defektusaira, és magyarázza meg annak minden lépését. Az érezhetően zsarnoki, mégis jó szándékú neveltetést kapott hadúr Volumnia állítása szerint gőgjét ugyan nem tőle örökölte, de Redgrave lenyűgöző játékának köszönhetően nem kétséges, mik voltak annak kiváltó okai. A történet okán sajnálatosan háttérbe szorult Virgilia karakterét is egy olyan feltörekvő tehetség alakítja, mint Jessica Chastain, a Menenius szerepében lubickoló Brian Cox pedig igazi meglepetés a visszafogott játékáról híres színésztől.

A modern korba ültetett klasszikus történetek legnagyobb veszélyét éppen az jelenti, hogy két teljesen különböző állapotot kell összhangba hozni, de a Coriolanus ezt az akadályt remekül veszi. A napjainkba abszolút nem illő szokásokat ábrázoló jeleneteket kiválóan ellensúlyozza a fantáziadúsan kihasznált környezet. A technikai vívmányok nem csupán eszközként szolgálnak, de alá is dolgoznak a történetnek, hiszen mivel is lehetne a megvezethető, folyton elégedetlen tömeget jobban ábrázolni, mint a mindenhol jelen lévő média eszközeivel?

A parádés színészi alakítások, és az okosan megőrzött szövegek mellől azonban nagyon hiányzik némi teatralitás. A bosszantóan sok közeli, kézi kamerás felvétel, és a zene majdhogynem teljes hiánya sokat von le a film élvezeti értékéből, hiszen egy ilyen tragédia megköveteli a hozzá illő ábrázolásmódot, és bár dicséretes vállalkozás kardok helyett M4A1-es gépkarabélyt adni a katonák kezébe, a helyeként túlzásba vitt realitás kizökkentő hatással bír. Mindezzel együtt a Coriolanus egy kissé mostoha körülmények között bemutatott, fel sem fedezett, de már elfelejtett kincs: egy igazi kuriózum, ami egyaránt okozhat hatalmas elégtételt színház, irodalom, dráma és tragédia szerelmeseinek.