Azt hiszem, elég sokat elmond az idén 9. alkalommal megrendezett (és jelenleg is zajló) miskolci filmfesztivál combosodásáról, hogy míg a Titanicot már második éve passzolom, addig itt épp azon ügyködöm, hogy a tervezett két nap helyett hármat is lent tölthessek (ami napi 400 km-nyi aszfaltot jelent), de a kérdést akár megközelíthetném szervezői oldalról is, hisz egyikük épp a napokban jelezte, hogy ha a Cinfest végre a begyöpösödött pesti bloggereket is megmozgatja, akkor minden bizonnyal tudhat valamit.

Példának okáért a vetítés kezdése előtt egy perccel egy maratoni futó módjára lihegő futár képében le tudja mondani az aktuális vetítést - az egyiket az aznapra tervezett kettőből - így a Szolgálatkészség (Compliance) megy a levesbe, és ott is marad, ha nem sikerül tető alá hoznom a fent említett plusz egy napot. Ezen kívül rosszat nem tudok mondani fesztiválról, sőt, a koszos-piszkos, messzemenőkig divatjamúlt pesti rendezvényekkel szemben egy modern, mégsem emberidegen közegbe csöppentem, amelyről süt az "ezt meg se érdemeljük" profizmus.

Már-már zavarba ejtő: jelenéskor kapsz egy szeretetcsomagot benne mindenféle tájékoztatóval - hol egyél, hol igyál, s ha unod a vásznat, akkor mit nézzél meg a városban, és így tovább. Kora délután szervezőből még több van, mint vendégből, így aztán a fesztiváligazgatóval is lehet cseverészni, persze csak röviden, mert azért neki itt most reprezentálnia kell. Este koncerteken csápolhatsz, Jamesonos hosztesz-lányokkal pózolhatsz, meg ilyenek. És minden vetítés, minden koncert ingyenes.

Miskolc amúgy meglepően szép, feltéve, ha beveszed a betongyűrűt, és felfedezed az igazi belvárost, de téged, gondolom, jobban érdekelnek, hogy mit lehet a Cinefesten látni - az új helyén hat éve funkcionáló Művészetek háza három termében. Röviden? Egy mini Sundance-t: hol barátságos, hol sokkoló, ám fiatalosan rövid, ambiciózus és közérthető filmeket. A köldök fedve marad, a lélek kitárul. Megvan, ugye?

Mondjuk, a Szolgálatkészségért fáj a szívem, és ezt a fájdalmat a helyette bevállalt szlovén Kirándulás (Izlet/The Trip) sem oldja, ugyanis a film kimódoltan üres, megjátszottan improvizatív - mintha Török Ferenc Moszkva terét látnám viszont igazi lélek nélkül, ám nagy adag színpadiassággal megspékelve. Három fiatal találkozik újra majd 8 év kihagyás után, csak hát közben mindnyájan megváltoztak, leginkább az, aki szemlátomást semmit se változott. Kényszeredetten próbálják átlépni az időközben egymás között felépült korlátokat - együtt isznak, aztán együtt pisilnek -, de a mosolyok nem őszinték. És persze egyszer csak felszínre kerül a sokkoló igazság - a nézőtéren egy-két női néző még halkan fel is sikkant -, hogy gyors lezárás helyett még kimódoltabbnak ható melodrámába húzzák azt, ami 60-70 percben sokkal nagyobbat ütött volna.

A Játékmackóval (Teddy Bear) szemben már nagyobbak az elvárásaim: annak a filmnek már az előzetesébe menthetetlenül belehabarodtam, és első két felvonása alapján úgy is tűnt, hogy szerelmem viszonzásra talál. Dennis egy valószerűtlenül nagyra nőtt testépítő, aki félelmetes paraméterei ellenére olyannyira jámbor, hogy teljesen megzavarodik egy nő jelenlétében - legyen az egy üresfejű szolis maca, vagy saját édesanyja, aki betegesen félti őt. De mint minden emberi lény, úgy Dennis is társra vágyik, és úgy érzi, ha ez Dániában nem megy, akkor olyan helyen kell próbálkoznia, ahol a nők nem bonyolítják túl a párkapcsolatot. Szóval Thaiföldön köt ki, ahol aztán legyek módjára körbelengik a kurvák, de mielőtt pánikba dermedve hazamenekülhetne, megismerkedik egy nővel, aki talán végre meglátja az ő igazi valóját.

Mads Matthiesen filmje igazi tündérmese: adja magát a Szépség és a szörny parafrázis, és ennek nyomdokain haladva naiv, kedves, szellemes és tiszta szívű darab - kurvák és transzvesztiták ide vagy oda -, amely már csak a nyelvi korlátok miatt sincs túlbonyolítva (a játékidő nagy részében egyik szereplő sem saját anyanyelvén kommunikál). Kár, hogy az utolsó harmadra a sztori némileg kifullad: belép a képbe egy hollywoodiasan kínos konfliktus, emberek hoznak érthetetlen döntéseket, hogy aztán magától jöjjön a megoldás. Mindezzel együtt a címszereplő bőrében tornyosuló (magassága: 193 cm, versenysúlya: 140 kg)  Kim Kold igazi kincs; remélhetőleg nem csak kidobószerepekben láthatom majd viszont.

Elvileg maradni akartam Agnieszka Holland (a fesztivál életműdíjasa) Oscar-jelölt Sötétségben (In Darkness) című darabjára, de sajna győzött az előző napi lagzi hozadéka: a legyűrhetetlen fáradság. Folyt. köv.