John Carter, a kincskereső polgárháborús veterán egy nap rossz helyre kerül rossz időben, és miután lepuffant egy fura kopasz figurát, aki egy ragyogó kék késsel ront rá, és megbirizgálja a haldokló kezében szorongatott kék kütyüt, a Marson találja magát, méghozzá - a változatosság kedvéért - egy polgárháború kellős közepén, melynek hamarosan maga is kulcsfigurája lesz. Hát így fest egy száz éve íródott blockbuster sztorija.

John Carter, a kincskereső polgárháborús veterán egy nap rossz helyre kerül rossz időben, és miután lepuffant egy fura kopasz figurát, aki egy ragyogó kék késsel ront rá, és megbirizgálja a haldokló kezében szorongatott kék kütyüt, a Marson találja magát, méghozzá - a változatosság kedvéért - egy polgárháború kellős közepén, melynek hamarosan maga is kulcsfigurája lesz. Hát így fest egy száz éve íródott blockbuster sztorija.

Könnyedén le lehetne teremteni Andrew Stantot azzal, hogy "a suszter maradjon a kaptafánál", azaz aki ezidáig animációs filmekkel kereste a kenyerét (és jelen esetben olyan nem kispályás filmekről van szó, mint a Finding Nemo és a Wall-E), az ne vándoroljon át az élőszereplőkkel bratyizó nagyfiúk csoportjába, mert annak könnyen verés lesz a vége, de alig néhány hónapja a szintén khm... pixarista Brad Bird ennek ellenkezőjét bizonyította, mikor a Ghost Protocollal nem csupán  Tom Cruise karrierjét mentette meg, de az utóbbi évek egyik legjobb akciófilmjét tette le az asztalra. Hogy a John Carterből nem lett az utóbbi évek egyik legjobb "eszképista" kalandfilmje - hanem kb. az ellenkezője -, az csak részben Stanton érdeme (mert mégis csak egy méregdrága stúdiófilmről van szó). De azért mégis csak ő a főkolompos.

Ő hajtotta ezt a projektet a Disney-nél, ő követte el a forgatókönyvet (két kollégájával, a szintén Pixar-rezidens Mark Andrewssszal és a Spider-Man 2-t szövegező Michael Chanonnal), ő vallotta magát elkötelezett John Carter-rajongónak, és ő nem tudott mit kezdeni sem íróként, sem pedig rendezőként ezzel a túlszőtt,  mégis együgyű történettel.

Ha nem vagy elég éber, a fonalat már az intróban elveszítheted, hisz egy olyan marsi rivalizálás kellős közepébe csöppensz, melyben piroszászlós, vöröstetkós humanoidok harcolnak kékzászlós, vöröstetkós humanoidokkal lebegő szuperbárkáikon, míg meg nem jelenik néhány kopasz varázsló/istenség/szerűség, hogy arra hivatkozva vessenek véget a küzdelemnek, hogy "az Istennőnek más áll érdekében", aztán átadják a film egyik MacGuffinját a piroszászlósok fejének, és mire pislantanál egyet, máris az 1800-as évek Amerikájában találod magad, ahol egy tízperces montázs keretében (az ott tényleg Bryan Cranston volt?) a címszereplőt hajkurásszák végig az összes westernfilmes klisén, aki miután a Marsra "telegrafálódik", egy négykezű, törzsközösségben élő fajjal hozza össze a sors, melyet szintén belső viszály fenyegeti, amely három vagy négy, egymástól nehezen megkülönböztethető figura körül forog. Aztán megjelenik egy kékszemű, feketehajú, vöröstetkós bombázó, aki bajban van, és máris ott terjeng a szerelem szaga a marsi levegőben. Jelzem, még csak fél órája megy a film...

És még csak említést sem tettem arról, hogy nem elég, hogy a fenti fajok mellett fővárosuk, kulcsfiguráik neveit is memorizálnod kell, de sajátos nyelvükön kiosztott posztok, isteneik és azok mágikus kütyüjeinek megnevezéseit sem árt fejben tartanod, mert ezekre az elkövetkező percekben elég sokszor hivatkoznak. Már ha nagyon bele akarod ásni magad abba a cselekménybe, amely valójában szégyentelenül egyszerű: Cartertől elveszik a telegrafáló kütyüjét, ezért ő ezt hajtja (MacGuffin mk. 2), és közben harcol, becsajozik, hőssé válik, eceterá-eceterá.

Természetesen nem lenne fair rásütni erre a történetre a "láttuk már korábban" billogot, hisz Edgar Rice Burroghs kereken száz évvel ezelőtt publikálta hősének első kalandját, ám az már Andrew Stanton sara, hogy eme hősét nem sikerült dimenziókkal felruháznia. Mert Carter igazi "daredevil 101", aki gondolkodás nélkül ugrik fejest a kalandba, azonnal keni-vágja, hogy mi merre hogyan, szakállas egysorosokat küldözget, és az sem különösebben zaklatja fel, hogy egy másik világban találja magát, melyet fura lények népesítenek be, és a gravitáció nem egészen úgy működik, mint a Földön (innen jön az ugróbolha tulajdonság, vagy ahogy tegnapi partnerem mondta: a konstans gumibogyószörp-hatás).

Szóval a túlzsúfolt, túlbonyolított, ám közhelyes történet mellé még sekélyes figurák is társulnak, és ha ez nem lenne elég, Stanton a lehető legrosszabb pillanatokban próbál mélységet adagolni az önmagában is megterhelő mixtúrához: emberünk épp kicsi a rakást kaszabol magának (és ez egy barátságos szörnykutyával /ne kérdezd.../ apelláló Disney-filmtől kényelmetlenül durva húzás), mikor flashbackek formájában kiderül, hogy miért is lett belőle megkeseredett kincsvadász (szintén durva szekvencia), máskor pedig a kopaszok filózgatnak arról az egyik rosszfiúnak, hogy "egyetlen világ sem kerülheti el a konfrontálódást, mert ez így van megírva, de most már elég ebből, menj gonoszkodni, hercegnőt rabolni, hőssel versengeni, stb.*".

A Disney laza 250 milliót tapsolt el erre a filmre, és ennek a nagyja vissza is köszön a vászonról, ahol egyik nagy díszlet követi a másikat, s egyik sokszereplős (sokCGIfigurás) ütközettől a másikig zakatol a cselekmény, de mivel a narratíva olyan sűrű, az akciójelenetek annyira túlpörgetettek és zagyvák, hogy egyetlen jelenetben, egyetlen mozzanatban sem lehet elidőzni annyira, hogy egy kicsit is otthonosan érezhesd magad ebben a történetben. És ez az, ami ennek az ambiciózus, sok sebből vérző filmszörnyetegnek végül megadja a kegyelemdöfést: az atmoszféra és a lélek teljes hiánya.

*nem pontos idézet

kövess minket facebookon és twitteren!