Az emberi viselkedés határozottan nem logikus; nincs hozzá térkép, és az iránytű sem segít – énekelte Björk 1993-ban, és nagyjából ez idő tájt jött rá Harvey Weinstein is valami nagyon hasonlóra. Az Oscar-szavazók között vannak konzervatívok és vannak liberálisok. Vannak férfiak, nők, technokraták és technofóbok. Vannak, akik a romantikát kedvelik és vannak, akik a kalandot. Nem lehet mindenkinek egyenként a kedvére tenni, itt kevésbé hatásosak a hagyományos módszerek. Az nem elég, hogy néhány egysoros, kritikusoktól csent idézettel hirdetjük a filmet vagy a színészt; nem, itt az egész csoportot kell megfogni. Ez az amiben Harvey Weinstein verhetetlen, és elnézve A Vaslady és A némafilmes végső kampányát, hát idén is megcsinálja.

Az emberi viselkedés határozottan nem logikus; nincs hozzá térkép, és az iránytű sem segít – énekelte Björk 1993-ban, és nagyjából ez idő tájt jött rá Harvey Weinstein is valami nagyon hasonlóra. Az Oscar-szavazók között vannak konzervatívok és vannak liberálisok. Vannak férfiak, nők, technokraták és technofóbok. Vannak, akik a romantikát kedvelik és vannak, akik a kalandot. Nem lehet mindenkinek egyenként a kedvére tenni, itt kevésbé hatásosak a hagyományos módszerek. Az nem elég, hogy néhány egysoros, kritikusoktól csent idézettel hirdetjük a filmet vagy a színészt; nem, itt az egész csoportot kell megfogni. Ez az amiben Harvey Weinstein verhetetlen, és elnézve A Vaslady és A némafilmes végső kampányát, hát idén is megcsinálja.

Emlékeztek a tavalyi szezonra, amikor A közösségi háló mellett ott fityegett legalább két tucat „mestermű”, „mérföldkő” és egyéb nagy szavak? Nos, mit tett Harvey, mikor veszni látszott a verseny? Előjött egy szlogennel, ami mindent lesöpört. „Vannak filmek, amiket érezni kell.” - ennyi, de bevált. A tömeg érezte, a végeredményt meg tudjuk. Illetve tudhattuk volna, hiszen ez megy közel negyed évszázada. Ha a nemzet örömmámorban úszik, Weinstein tovább fokozza az érzést. Ha a harci kedvet kell növelni, akkor azt növeli, de ha az embereknek elege van mindenből, akkor elrepíti őket a mindennapokból.

Ha valaki kételkedik ebben, fussuk hát át gyorsan ezt pár évtizedet. Harvey és Bob Weinstein 1979-ben megalapítja a Miramax nevű stúdiót, és Roger Cormanhez hasonlóan a szoftpornótól kezdve az európai művészfilmekig mindent kínál az amerikai közönségnek. Tíz évnyi helyezkedés és bemelegítés után aztán a testvérpár úgy dönt, ideje a lovak közé csapni. Ekkor vásárolják meg a vitathatatlan művészi értékein felül némi pikantériával is szolgáló Hódító Pelle (Pelle erobreren) című Arany Pálma-díjas alkotást, ami pár hónapon belül elnyeri a Golden Globe-ot és két kategóriában Oscarra jelölik, amiből a legjobb idegen nyelvű filmnek járót el is viszi. Szép bemelegítés, de rá egy évre a Miramax már a mozival támadja a mozit, és hát ki tudna ellenállni a Cinema Paradisónak? A végeredmény egy Golden Globe, DGA-jelölés és egy Oscar.

Igen ám, de ebben az évben már más külföldi import is volt Harvey tarsolyában, méghozzá A bal lábam (My Left Foot), ami öt jelölésből két színészi díjat be is húzott magának, a Miramax pedig végképp tényezővé vált. De a legfontosabb esemény mégsem ez volt, hanem az amerikai függetlenek felé nyitás. Ennek első jelentős állomása a Steven Soderbergh féle Szex, hazugság videó (sex, lies and videotape) volt, amivel mind a fesztiválközönséget, mind a kritikusokat kilóra megvette magának. Oscar erre még nem volt felkészülve, úgyhogy egy forgatókönyv-jelölésen túl nem tudtak vele mit kezdeni, de Harvey jó nyomon járt.

A jövő évi próbálkozása már nagyobb sikerrel fészkelte be magát a fontosabb kategóriákba. Ez volt a Svindlerek (The Grifters), ami mellé újra sikerült megszerezni az idegen nyelvű film díját A remény útjával (Reise der Hoffnung), amit rá egy évre a Mediterraneo követett – így ez a kategória négy egymást követő évben a Miramax sikerfalát gazdagította. Igaz, ez a sikerszéria itt megszakadt, de a Miramax ekkor már maga mellett tudta új felfedezettjét, aki pillanatok alatt újraírta az amerikai filmtörténetet, és egy egész világra kiterjedő trendet indított el. Ő volt Quentin Tarantino, akinek az első próbálkozása még túlzottan újszerű volt a vaskalapos Akadémiának, de a Ponyvaregény (Pulp Fiction) már nem jutott a Kutyaszorítóban (Reservoir Dogs) sorsára. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen előtte még ott volt A síró játék (Crying Game), ami egy szép nagy Oscar-mozival került szembe (Nincs bocsánat – Unforgiven), így csak a fura filmeknek járó írói díjjal lett gazdagabb – viszont képviseltette magát a fontosabb kategóriákban.

Ezzel elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol az egyre sikeresebb Weinstein gépezetet felvásárolta a Disney. Az eleinte előnyösnek látszó üzlet feltételei szerint Harvey Weinstein megtarthatta önállóságát, ugyanakkor biztosabb anyagi háttérrel játszhatott tovább luxushomokozójában. Így esett, hogy a Zongoraleckének (The Piano) alaposan sikerült megizzasztani Spielberg holokauszt-eposzát, a következő évadban pedig a már emlegetett Ponyvaregény és a Lövések a Broadwayn szerzett szakajtónyi jelölést és néhány díjat – majd egy idegen nyelvű filmet sikerült a legjobbak közé juttatnia (Neruda postása – Il postino). Mindenki látta, hogy a külföldiek és az amerikai függetlenek nagyon nyomulnak, de Harvey tudta, hogy ez nem elég. Hiába kapja tucatjával a jelöléseket, a fődíjat csak Oscar-mozival lehet megszerezni. Ám ő ahelyett, hogy gyártott volna egyet, inkább keresett magának. Éppen kapóra jött neki a producerlegenda Saul Zaentz (Amadeus, Száll a kakukk fészkére) új filmje, amely magán hordozta a hollywoodi Oscar-mozi minden jellegzetességét, ugyanakkor volt benne egy jó adag európai előkelőség. Ez volt Az angol beteg (The English Patient), amely jó színészekkel, fülbemászó dallamokkal, szép képekkel és üzenettel állt a rajthoz... és nyert. De itt nem csak Harvey nyert, hanem a függetlenek is, akik két vállra fektették Hollywoodot. A külföldi és a Hollywoodon kívülről érkezett művészek egyre nagyobb számban vétettek fel az Amerikai Filmakadémia soraiba, ami az Oscar átalakulásának egyik fontos tényezőjévé vált. Ugyan az álomgyárnak volt még egy-két durranása, de az Oscar lényegében itt szűnt meg hollywoodi díjnak lenni.

Megvolt a recept, már csak alkalmazni kellett. A következő évben már az ötből két hely ment a Miramax-nak hála Az élet szép (La vita a bella) és a Good Will Hunting sikerének, melyek végül öt díjat oroztak el a gála végére. Aztán jött 1999, és Harvey megunta, hogy másnak nyeri a díjakat és magának is követelt egyet. A Szerelmes Shakespeare-hez újfent a legendákhoz nyúlt, de most mindjárt kettőhöz. Shakespeare mellé felsorakozott a hatalmas tiszteletnek örvendő Tom Stoppard forgatókönyvíróként, és ezzel meg is volt a tökéletes összhang a Spielberg elleni revanshoz. Az írókat nem nagyon kellett győzködni, de azt valahogy el kellett intézni, hogy a film több emberhez jusson el, mint Spielberg háborúja. Ezzel meg is született egy újabb trend, azaz a screener. Illetve nem volt ez olyan nagy újdonság, de Harvey felismerte a tényt, hogy a filmnek a kis képernyőn is ugyanolyan jól kell mutatnia mint a vásznon. A Szerelmes Shakespeare pedig jól mutatott és a szakma minden szegletéből maga mögé állította a szakembereket. A végeredményt pedig mindenki tudja, a Shakespeare 13 jelölésből hetet díjra váltott és végre Harvey Weinstein is felléphetett a maga szobrocskájáért.

Mikor mindene megvolt, Harvey kicsit visszavonult, de azt azért nem hagyta, hogy kikerüljön a figyelem középpontjából – így a következő években mindig ő szállította a meglepetésjelölteket, akikből nem volt hiány: Árvák hercege (Cider House Rules), Csokoládé (Chocolat), A tehetséges Mr. Ripley, Iris (The Talented Mr. Ripley), Isten városa (Cidade de deus), Frida. Aztán szépen lassan eljött a 2003-as szezon és Mr. Weinstein megint a lovak közé csapott. A Chicago, a New York bandái (Gangs of New York) és félig Az órák is hozzá tartozott, amivel az akkori öt jelölésből hármat el is foglalt. Sokan úgy értékelik ezt az évet, hogy az ő agresszív Scorsese melletti kampánya hiúsította meg a rendező diadalát. Azt viszont senki nem veszi észre, hogy ezzel ugyanúgy saját gyermekét juttatta fődíjhoz, melyhez ismét egy legenda előcitálása segített: Bob Fosse, a film alapjául szolgáló darab szellemi atyja. Úgyhogy a Miramax vesztett, de a Miramax nyert – ami elvezet minket az utolsó évhez. Az Én Pán Péter (Finding Neverland) és az Aviátor (The Aviator) állt csatasorba, és bár Scorsese-t nem tudta kárpótolni, de legalább most nem távozott üres kézzel.

2005-ben járunk, amikor a Weinstein testvérek szakítottak a Disney-vel és új céget alapítottak The Weinstein Company néven. Természetesen itt is kellett pár év, hogy berendezkedjenek. Eközben csak kisebb durranásokra futotta a Vicky Christina Barcelona, a Blue Valentine vagy az Egy egyedülálló férfi (A Single Man). Tavaly viszont ereje teljében tért vissza a manapság csak „Büntető” becenéven ismert Harvey Weinstein, és elcsaklizta az Oscart a tuti befutó elől egy kezdő rendezővel.

Hogy hogyan csinálja? Hogyan képes olyan filmeket akár csak Oscar-jelöléshez juttatni mint A síró játék, a Ponyvaregény? Hogyan képes idegen nyelvű filmekkel többszörös jelölést elérni? Hogy tud teljesen esélytelennek tűnő filmekből Oscar-díjast faragni? Mint mondtam, felismeri a tömegigényeket, és képes manipulálni az egész csoportot. De az egészben az a legszebb, hogy soha nem vezet félre senkit. Nem hazudik, csak az igazat mondja. Viszont képes meglátni egy film, egy alakítás vagy egy szkript azon erényeit, amivel azt értékesíteni lehet az Akadémiánál. Ahelyett, hogy végigmennénk sok-sok év reklámkampányán, nézzük ezt az ideit!

Először is jöjjön A Vaslady című filmhez kerekített 30 másodperces tévészpot, melyet a szavazócédulák kiküldése óta játszanak a tévék:

Ugye nem kell bemutatnom, mire gondoltam? Itt van ez a zseniális színésznő, akit mindenki imád és elismer, de ti, kedves Akadémia-tagok 29 éve nem díjaztátok. Mi ez, ha nem hatásos?

De ha valakinek ez nem elég, jöjjön A némafilmes, amely elég olcsó megoldásokkal kezdte a kampányát. Uggie folyt a csapból is, de bevált. A kutyus nyugdíjazásának híre pont akkora cikket kapott, mint hogy a Sony százmilliókat vesztett valami bigyón. Ráadásul mire Scorsese is nekiállt A leleményes Hugo dobermannjaival kampányolni, ezt már mindenki cikinek érezte. És addigra Weinstein már továbbállt:

Ismét egy végtelenül egyszerű megoldás: ez egy klasszikus hollywoodi történet az amerikai filmgyártás hőskoráról (konzervatív szavazók kipipálva), de ne higgyétek, hogy ez csak egy felmelegített valami. Igaz, hogy klasszikus, de ez itt 2012-ben friss és eredeti, ilyet senki nem csinál (a valami más hívei kipipálva). Továbbá ízelítő a színészeknek, az operatőröknek, a látványtervezőknek, vagyis nagyjából mindenkinek. Hogy beválik-e? Szerintem igen, de erre hamarosan fény derül.