Gyerekek! Ne higgyetek a szülők propagandájának! Mumusok természetesen léteznek; van, amiben egyformák (köztudott, hogy mindegyik benéz az ágya alá lefekvés előtt, hátha ott lapul Chuck Norris), de amúgy a helyszín és a kor válogatja őket. Ha a helyszín Párizs, a kor pedig az 1910-es évek, akkor ne is csodálkozzunk rajta, hogy ez a teremtmény két dologra vágyik: szeretetre és zenélésre.

Gyerekek! Ne higgyetek a szülők propagandájának! Mumusok természetesen léteznek; van, amiben egyformák (köztudott, hogy mindegyik benéz az ágya alá lefekvés előtt, hátha ott lapul Chuck Norris), de amúgy a helyszín és a kor válogatja őket. Ha a helyszín Párizs, a kor pedig az 1910-es évek, akkor ne is csodálkozzunk rajta, hogy ez a teremtmény két dologra vágyik: szeretetre és zenélésre.

Meséről lévén szó, talán nem árulok el túl nagy titkot azzal, hogy Francoeur a légynek sem tudna ártani, viszont el kell szenvednie a barátságos rémek megszokott sorsát: a város rettegi, az elöljáró a vesztét akarja mindenáron, s csak néhány barátra számíthat. És ez a film nem csak Francoeur, hanem e barátok története is; így nem kevesebb, mint négy főhős akad, hiszen ott van még Lucille, a csodás hangú énekesnő, Raoul, az önjelölt szívtipró és Emile, a bátortalan mozigépész. Ezek elég franciás elfoglaltságok, mint ahogy az is, hogy minden egyes szereplő szerelmes valakibe, de az amerikai mesékre jellemző fogások is szép számmal képviseltetik magukat.

Nem meglepő, hiszen Bibo Bergeron író-rendező egyebek mellett a DreamWorks gyárában edződött (társdirektora volt a kellemes Irány Eldorádónak és a kellemetlen Cápamesének), ám nem tudott maradéktalan munkát végezni: a kettősség nem egyszer ütközik ki. A befejezésnél adódnak a legszembetűnőbb gondok; a film ugyanis egyszerre próbál európai módra keserédesen és a hollywoodi szokásokat követve teljesen vidáman véget érni, így a tetőpontra felépített, látványos keretek között lezajló, enyhén drámai eseményeket kis híján annullálja az epilógus. A jó gyerekfilm ismérvei közül képes néhányat felmutatni (csöppet félelmetes, mégis teljesen ártalmatlan), ugyanakkor humorban túl európai -azaz szűkölködik-, történetvezetésben pedig túl amerikai.

De mindezen csak a tökéletesre szabott Pixar-mozikon nevelkedett véleményezők akadnak fenn, mivel valójában egy könnyen szerethető filmről van szó, köszönhetően a helyszín szolgáltatta ismerős, de mindig szívesen átérzett hangulatnak és a csábító zenének. A vízben álló Eiffel torony képe vagy a "La Seine" című andalító ének többszöri felcsendülése (a magyar változatban francia helyett angolul) képes némi karaktert kölcsönözni A párizsi mumusnak. Mumusa nem lesz a hazai közönség által jóízűen fogyasztott amerikai társainak - de egy kis ijedséget azért okozhatna.