Én azért sajnálom Richard Gere-t.

Én azért sajnálom Richard Gere-t. Rossz nézni ugyanis, ahogy ő és más színészek, mint mondjuk Kevin Costner, húsz évvel ezelőtt kígyózó sorokat generáltak a moziknál, ma meg már örülhetnek, ha legalább egyetlen filmszínház műsorra tűzi aktuális megpróbáltatásaikat hazájukban. Az, hogy az Álcák csapdája nálunk is a vásznon kötött ki, alighanem annak köszönhető, hogy a Forum Hungary még az amerikai, végül pártucat mozira kárhoztatott premier előtt bezsákolta. Szóval tulajdonképpen becsülnünk kéne: nem sok olyan produkció éri ezt meg, aminek a homlokán hatalmas betűkkel virít, hogy "DVD-re!" Bizony, ez a thrillerszerűség semmivel sem igényesebb vagy nagyreményűbb, mint az idén megjelent Elephant White vagy The Hit List.

Kezdjük ott, hogy jól elkésett, hiszen a hidegháborús feszültséget igyekszik kelteni - meglovagolni már aligha tudja, lévén az ezredforduló táján végleg kiment a divatból mint filmes konfliktusforrás, olyan költséges búcsúpartikkal kísérve, mint az Aranyszem vagy a Peacemaker. Tavaly a Salt ügynök futott még egy kört, bár ott inkább csak ürügy volt e háttér arra, hogy Angelina Jolie azt csinálja, amiért a nézők szeretik: akciózzon egyet. Az Álcák csapdájában viszont a kelet-európai fenyegetés jelenti a sztori lényegi részét, s ezt csak kötelező jelleggel egészíti ki pár -azért cseppet sem rossz- akciószekvencia, meg van itt sorozatgyilkosos vonal, de az egész tulajdonképpen a csavarokról szól, amit érthetetlen módon már az eredeti cím is megelőlegez, hogy ha lehet, minél alacsonyabbra csökkentse az élvezeti szintet. Semmi perc alatt kisakkozható a megoldás bizonyos része, a többi meg csak azért nem, mert aligha van értelme. Ráadásul őrjítően lassan jutunk el a végkifejletig, ahol lehet sírni meg nevetni is, holott csak az elsőre volt érezhető szándék, meg ez amúgy sem vígjáték.

S ha már sírás, Gere amúgy is az a fickó, akit inkább a hölgynézők tartottak a topon: mialatt a Micsoda nő! szárnyalt, a Higgy neki, hisz zsaru! szerényen teljesített a kasszáknál. A tétel még az elmúlt évtizedben is állt, így a keménykedő szerepek rendre célt tévesztettek. Nem csoda, hogy az Álcák csapdájában minden eddiginél unotabb képet vág, ráadásul a fél film abból áll, hogy Odette Yustmant (a nyomozótársa felesége) rémisztgeti azzal, hogy tapasztalatai alapján Topher Grace (a nyomozótársa) egy nagyon gonosz gyilkos nyomában jár, szóval ki kéne szállnia, mielőtt kíméletlenül meggyilkolják. Igen, ezt a tanácsot a nézőnek sem ártana megfogadnia.

Szó se róla, van valami nosztalgikus az Álcák csapdájában, noha csak azt bírja felmondani, ami kifejezetten gyengéje volt az effajta krimiknek. A rendszerváltást követő évek tájékán az Alkotástól a Kőbányán át az Urániáig megtöltötte volna a budapesti mozikat, ám manapság nincs nagy igény az olyan krimikre, amik a botnál is egyszerűbbek (jól szemléltette ezt két éve a hasonló cipőben járó, de jóval szórakoztatóbb Vakító fehérség is). A bombasztikus magyar cím sem valószínű, hogy segíti a dolgot; azok mindenképpen csalódni fognak, akik egy új Transformers-filmet várnak. Azok talán kevésbé, akik csapdákra számítanak, mert a teremből való távozáskor a mozijegy kifizetését könnyen akként értékelhetik, s akkor még a kriminális magyar feliratot nem is vették számításba. S hogy akkor mi lenne találóbb cím? Higgy neki, hisz CIA-ügynök!; Legkülső félelem; Vörös (sarok)csillag; A Sakál visszaüvölt. Lehet választani.