Azt mondják, minden sikeres férfi mögött egy nő áll. Nos, egy kevésbé sikeres mögött pedig több nő áll.

Azt mondják, minden sikeres férfi mögött egy nő áll. Nos, egy kevésbé sikeres mögött pedig több nő áll. Ilyen fickó Barney Panofsky is. Olyan, akit aligha lehet kedvelni a következők alapján: mogorva, néha egyenesen bunkó, nőcsábász, s mindennek a tetejébe még producer is. És ez a rövid jellemzés a legkevésbé sem sarkítás. Mégis az a helyzet, hogy nála jóval szimpatikusabb figurák sem bírtak olyan közel férkőzni a nézőhöz, mint ő. A titka?

Paul Giamatti.

A Golden Globe-díjat érdemlő szerepformálás tökéletesebb nem is lehetne, hiszen Giamatti játékával képes elérni, hogy minden ballépést, ami Barney elkövet, nemhogy megbocsátjuk neki, de szurkolunk a sikeréért, függetlenül attól, hogy valóban megérdemli-e. Feledtetni tudja azzal kapcsolatos hitetlenségünket, hogy egy ilyen nem kimondottan előnyös külsejű fazon a legvonzóbb nőket viszi ágyba. Kiérdemli végtelen sajnálatunkat, mikor szenved, márpedig szenved eleget; elvégre háromszor nősült...és a frigyek közül a többség boldogsággal nem járt, csak kényszerrel vagy kényelemmel, úgyhogy abszolúte érthető, hogy mikor Barneyt végre utoléri a szerelem, aligha cselekszik racionálisan.

A központi színészi alakítást a mellékszereplők hibátlanul egészítik ki, s a forgatókönyvnek is nagyban köszönhető, hogy Barney minden gyarlósága ellenére elnyeri a néző szimpátiáját. Mindezt az időben való szertelen ugrálás segíti ugyan, ellenben a történet egészének zökkenőmentes befogadását nehezíti kissé, alkalomadtán még követési zavart is szül, de a teljes képet azért nem képes elrondítani, megbomlasztani. A teljes kép márpedig meglehetősen hosszú, két óra fölé nyúló játékidőt jelent, aminek megvannak a maga hullámvölgyei, ám az epizódszerűség már csak a házasságok, a feleségek eltérőségéből is adódik, tehát szükségtelen túl szigorú elbánásban részesíteni emiatt a filmet: úgy kell gondolni rá, mint egy jól működő házasságra, ami nem mentes az időnkénti, gyorsan feledésbe is merülő perlekedésektől sem.

Amitől nem mentes a film továbbá, az a humor, méghozzá a legjobb fajta. A kifinomult, esetenként felnevetést kiváltó, máskor belső mosolygásra késztető szellemesség szervírozásában Barney és apja (Dustin Hoffman) osztozik, utóbbi minden egyes jelenete a legjobbak közé tartozik. A komikum remek egyensúlyban áll a drámával; ahogy egyre későbbi életképeket kapunk, úgy váltja fel utóbbi az előbbit, s ezáltal nem pusztán egy megszánni való férfit láthatunk, hanem érezhetjük azt is, hogyan tudja a keserűség teljességgel átvenni a életszeretet helyét egy olyan emberben, aki még akkor sem volt képes megtalálni a boldogságot, amikor az tálcán kínálkozott számára. Hogy a boldogság egyet jelent-e a szerelemmel, vagy túlmutat azon, azt döntsék el a lélekbúvárok, az biztos, hogy amennyire működik vígjátékként és drámaként a Barney és a nők, olyannyira eleven romantikus filmként is. De hát csoda ez, ha az áhított hölgyemény, a szerelmi vágy tárgya az elbűvölő Rosamund Pike?

Ja, és még valami: ilyen hitelesen megöregített színészeket talán még nem is láttam.