Ami a szívén, az a száján: Paul Ruddon nem fog a korszellem az év egyik legszellemesebb és legbájosabb függetlenjében.
Ami a szívén, az a száján: a film címszereplőjére (Paul Rudd) talán könnyű ráfogni, hogy egy idióta, mert képtelen felnőni, mert naiv és nem képes ráhangolódni arra a mérgező cinizmussal átitatott, törtető ritmusú életvitelre, amely bizonyos nézetek szerint már nem egyszerűen trend, hanem a túlélés kulcsa. Könnyű ráfogni, hogy retardált, mert hasist ad el egy egyenruhás rendőrnek, és ezért sittre vágják, mert hát mindenkiben csak a jót látja, és nem tudja, mikor kell hallgatni és mikor beszélni. Ennek köszönhetően mikor betottyan közéjük, hát rendesen felborítja mindhárom nővére (Emily Mortimer, Elizabeth Banks és Zooey Deschanel) makulátlanul működő életét, de hát pont erre van szükségük: hogy valaki jól felrázza őket.
Konstans vigyorral az arcomon követtem nyomon az egyéb szituációkban Will Ferrellre írt man-child szerepében tündöklő Paul Rudd családi flipperezését, melyben ő volt a golyó, aki ide-oda pattogott a nővérek között: a Peretz-testvérek (a lány írta, a fiú rendezte) filmjében stúdiófilmekre jellemző sallangtól és színpadiasságtól mentesen, természetes könnyedén megy az értékek közvetítése, a családmodellek de- és rekonstrukciója, és a péniszveretős poénokat sem viszik túlzásba annak ellenére, hogy az egyik szituban Steve Coogan bevillantja a bőrtáskáját. De mielőtt még elmenekülnétek: lehet-e rossz film az, amelyben Rashida Jones és Zooey Deschanel egymásnak esik a családi ebéd alatt?