1968-ban élőhalottak új generációja vetette meg rothadó lábát a filmvásznon. George A. Romeo irányítása alatt a zombikultusz vérátömlesztést kapott - s még napjainkban is ez a nedű csörgedezik a sírszökevények véredényeiben. Míg az afrikai mondakörből kölcsönvett "klasszikus" élőhalott voltaképp egy lelketlen rabszolga volt, amely mestere minden parancsát követte, addig az amerikai filmes zombijai kontrollálhatatlan ösztönlények formájában születtek újjá, melyeknek egyetlen mozgatórugója az éhség volt, s természetesen éltek-haltak a friss emberi húsért. Romero azonban nem elégedett meg hősei puszta reanimálásával, hanem megfelelő miliőt teremtett számukra: egy olyan világot, ahol az élőholtak lehetnek a csúcsragadozók, s a vétkező emberiség pusztulásra ítéltetett.

1968-ban élőhalottak új generációja vetette meg rothadó lábát a filmvásznon. George A. Romeo irányítása alatt a zombikultusz vérátömlesztést kapott - s még napjainkban is ez a nedű csörgedezik a sírszökevények véredényeiben. Míg az afrikai mondakörből kölcsönvett "klasszikus" élőhalott voltaképp egy lelketlen rabszolga volt, amely mestere minden parancsát követte, addig az amerikai filmes zombijai kontrollálhatatlan ösztönlények formájában születtek újjá, melyeknek egyetlen mozgatórugója az éhség volt, s természetesen éltek-haltak a friss emberi húsért. Romero azonban nem elégedett meg hősei puszta reanimálásával, hanem megfelelő miliőt teremtett számukra: egy olyan világot, ahol az élőholtak lehetnek a csúcsragadozók, s a vétkező emberiség pusztulásra ítéltetett.

George A. Romero nem véletlenül vívta ki a "Godfather of the Dead" titulust. Három filmet szánt a rothadó antihősöknek, ezek sorban: Az élőholtak éjszakája (Night of the Living Dead, 1968), Holtak hajnala (Dawn of the Dead, 1978) és a Holtak napja (Day of the Dead, 1985). Mindhárom film kiemelkedő alkotás. Romero zombitrilógiája ugyanis nem elégszik meg a puszta sokkhatás gerjesztésével, határozottan átlép a zsáner szabta kereteken, s agyvelővel keretezett görbe tükröt tart nézője elé.

A hetvenes években amúgy is mennyei érzés lehetett horrorrajongónak lenni, hisz ekkor születtek a zsáner legjobb filmjei. Nagyköltségvetésű stúdióhorrorok az egyik oldalon, gerillafilmesek a másikon: azokban az években Amerikában seregnyi horrorbajnok mászott elő az ismeretlenség kriptájából, hogy vérvörösre fesse a mozivásznat. Carpenter, a motiváció nélküli gyilkosok karmestere a kertvárosi kispolgár éjszakáit nehezítette meg, Craven és Hooper az olajválság idején szétesett vidék elvadult, elkorcsosult gyilkosairól festett könyörtelen képet, Romero pedig Tom Savini maestróval karöltve a vietnami háborúba kínosan beleavatkozó, sok ezer amerikai életet feláldozó hadsereg démoni alteregójaként állít hadrendbe zombisereget.

Romero gyermekei az agyvelő-szopogatási kényszeren kívül magukon viselik az adott kor szociológiai jegyeit. Az első Dead-film az amerikai nép nagy vereségét kívánja megjeleníteni: vietkongok helyett ezúttal zombik rúgják seggbe az embereket, az egyre dagadó fenyegetettség pedig kitűnő metaforája a nukleáris paranoiának. A tíz évvel később készült Holtak hajnala idején a háború terhétől megszabadult átlagember szuper gyorsan elkényelmesedett, zsírtól csöpögő tévéaddiktá vált, és ha ki is mozdult otthonról, hát a plázákban élte féléletét (mintha csak napjaink Magyarországát látnánk). Ez a punnyadt életkép is kőkemény kritikát kap, míg a Holtak napjában a föld alá kényszerült, saját társait sem tisztelő ember már egyértelműen negatív szereplő, a néző pedig nyíltan drukkolhat a zombiknak.

A trilógiából a Holtak hajnala a legjobb: nagy ívű, epikus remekmű, amely a költségvetési kereteket fantáziával és tehetséggel lépi át.

A történet ott folytatódik, ahol Az élőholtak éjszakája véget ért: az emberiség már tudatában van a fenyegető veszélynek, habár még így is rengetegen vannak, akik rezisztensen állnak hozzá a világméretű problémához. Őket a média útján próbálják jobb belátásra bírni. No, persze, ki hiszi el azt, amit a tévében lát, főleg ha szamárfület mutatnak a szakértőnek? Miközben a fejesek azon vannak, hogy megtalálják a katasztrófa okát, az egész országra kiterjedő statárium értelmében bármire lehet lőni, ami úgy néz ki, mint egy hulla, és mégis mozog. Állig felfegyverzett rohamosztagosok róják az utcákat, hogy eleget tegyenek a parancsnak. Sokan a tisztogatási munkákat genocídiumként élik meg, mások megpróbálják kihasználni az anarchiát (őket általában halomra lövik), megint mások fiesztát ülnek a hullák felett. Káosz és mészárszék. Két katonának egyszer csak elege lesz a nagyvárosi pokolból, s úgy döntenek, hogy lelépnek valami csendesebb helyre. Egy tévétársaság pilótájával és annak barátnőjével meglovasítanak egy helikoptert, majd rövid road-movie-t rögtönöznek, végül egy többszintes bevásárlóközpont tetején landolnak, amit aztán módszeresen megtisztítanak a császkáló zombiktól.

A kis csapat hamarosan belakja a plázát, mikroországot alapítanak, amely bámulatosan működik, miközben odakint egyre több zombi köröz. A "család" nőnemű tagja még gyermeket is hord a szíve alatt: talán van remény a túlélésre? Vagy inkább: miért nem dalol a kalitkába zárt madár?

Mikor 1974-ben Romero bejárta ez egyik pittsburghi szuperplázát, megrökönyödve tapasztalta, hogy a központban nem csak ehet-ihat vagy vásárolgathat kedvére, de a harmadik világháború kitörése esetén elbújhat az épület hermetikusan elzárt légótermeiben, ahol hónapokra elegendő élelem és fegyver biztosítja a túlélést. Tökéletes kiszolgálás: "Itt vagyok a konzumtársadalom katedrálisában, amelyben atombunker is van, ha összeomlana a náció" - nyilatkozta később, és ekkor támadt az a zseniálisan groteszk ötlete, hogy ráeressze "gyermekeit" erre a tősgyökeres amerikai intézményre. Négy évet kellett várnia, mire megszerezhette az engedélyt a forgatásra, és a film közel 4 hónapig forgott a plázában, persze kizárólag éjfél és reggel hat között, hogy senkit se zavarjanak, mégis kivonultak az emberjogi aktivisták, baptista szervezetek, feministák, homokosok, és mind a film ellen tiltakoztak. Hogy a zombik rágnák le a fejüket. A végén Romero nevetett: rongyos másfél millióba kerülő filmje világszerte 40 millió dollárt hozott, hamarosan kultikus státuszt vívott ki magának egyetemisták, horrorrajongók, filmmániások körében. A tiltakozók pedig mind-mind kaptak egy apró zombiszerepet a filmben.

A kritika természetesen lehúzta a filmet, elutasította magától azt a nem túl barátságos látképet, amelyet ez a vicces-borzongós zombiorgia sugallt. Lehet, ma már Tom Savini trükkjei, maszkjai kicsit elavultnak tűnnek, de a film nyugtalanító hangulata, morbid humora 25 évvel később sem fakult, s túl fognak élni bármilyen zombikatasztrófát.

kövess minket facebookon és twitteren!