Az alábbi néhány sorban röviden, de annál velősebben szövegelek egy kellemes és egy kellemetlen meglepetésről, meg egy olyan darabról, amely hozta a tőle elvárhatót.

Frászkarika (Fright Night). Ha elfogynak a jó filmek, akkor előbb vagy utóbb a középmezőny is feldolgozásra kerül, de ennek van egy olyan áldásos hozadéka, hogy a remake nagyobb sansszal fejelheti meg az előzőt. Ez a helyzet a Fright Night újrával is, melynek eredetije a frappáns alaphelyzeten, Chris Sarandon remek vámpír-piperkőcén és ambiciózus trükkökön kívül nem sok emlékezetest nyújtott, az új verzió ezzel szemben pont a trükkök tekintetében gyengélkedik, minden más tekintetben megelőzi elődjét.

A hozsannák sorát egy zsáneridegen elemmel, a színészek dicséretével kell kezdenem: az áldozataival játszadozó vámpír gúnyájában Colin Farrell szállít hálás örömjátékot, míg David "Dr. Who" Tennant Russell Brand vámpírvadásszá alakult alteregójaként lopja el a show-t. Az eredeti változatot elkövető Tom Holland ötlete nyomán a történetet is kiválóan aktualizálták: a helyszín ezúttal a nagybetűs Bűnbeesés, azaz Las Vegas egyik alvóvárosa, amely megmagyarázza a könnyű numerákat és azt, hogy senkinek sem szúr szemet az éjszakai műszakban "dolgozó" új szomszéd. És valahol ennek tudható be az is, hogy a figurák meglehetősen könnyen, a nézőt egyáltalán nem megterhelő módon kezelik a vámpírkodással járó traumát, így a hangsúly a cselekmény görgetésére (de szerencsére nem öncélú és idétlen halálosztásra) terelődhet át. Egészségesen idétlen humora mellett pedig ez a film legnagyobb erénye: hogy nem lacafacázik.

Végső állomás 5. (Final Destination 5). Bő tíz évvel ezelőtt a fene se gondolta volna, hogy egy frappáns, de igazából egyszer használatos ötletre - a halált nem szabad kicselezni, mert úgy is eljön érted - egy egész franchise-t lehet felfűzni. De ahogy mondani szokás(?), addig üsd a hullát, amíg tejel. Az első film alatt a cidritől remegtem, a második alatt meg a röhögéstől - ez utóbbi, meglehetősen morbid vonal kíséri végig a széria további részeit, és eme epizód még az elődöknél is viccesebbre veszi a figurát, ezzel hol betalál, hol fáraszt, ugyanakkor a Halál szócsöveként funkcionáló Tony Toddnak hála most azt is megtudhatjuk, hogy a Kaszást egy véráldozattal ki lehet engesztelni, és ez akár adhatna is mémi lökést a filmnek, ha a végjáték nem lenne olyan "meh", amilyen. Áldja az ég hát azt a klassz slusszpoént, amely ha másokat nem, hát a bakivadászokat mindenképp újranézésre kényszeríti.

Colombiana. Ha ez a trend így folytatódik tovább, hamarosan csecsemők fognak smasszereket hajigálni. Már a kákabelű Angelina Jolie sem volt túl meggyőző akcióhős, ám a ránézésre még nálánál is törékenyebb Zoe Saldanát legelső jelenésétől kezdve nem lehet komolyan venni. Nem mintha a film egyéb tényezői ezt akár minimális szinten is megpróbálnák ellenpontozni. Hősnőnk már kislány korában képes volt kicselezni egy kolumbiai drogbáró parkour-mozdulatokkal, krosszmotorokkal és automata fegyverekkel felvértezett embereit, felcseperedvén pedig nincs az a szellőzőakna, amelybe ne tudná bepréselni gumitestét, sőt egy elképesztő medencés jelenetben valószínűleg a csapból folyik ki, mert más elképzelésem nincs. Szabadidejében pásztorórát folytat egy festővel és nem hagyja, hogy lefényképezzék, mert az azonnal bekerül az FBI rendszerébe. Családját még gyerekkorában likvidálják, innen jön hát a bosszúvágy, meg valószínűleg e miatt lesz emberfeletti gyilkológép is, ugyanis nem hinném, hogy ez a tudás annak köszönhető, hogy az év egyik legmulatságosabb tréningjelenete végén a pisztoly helyett az iskolatáskát választja, mint "minden okos gyilkos". Egy biztos: Luc Besson producer ér Robert Mark Kamen forgatókönyvíró egy korábbi kollaborációja, a Taken csak egy szerencsés véletlen volt.