Néhány évvel ezelőtt a Babel saját magát kárhozatra ítélő párhuzamos narratíváját és magát gyorsan parodisztikussá redukáló tragédiaáradatát elszenvedve meggyűlöltem Alejandro González Inárritut. Jogosnak is tűnt a döntés, mivel a süppedős érzelmi fekáliában hempergés és az egyenként helyüket még tán meg is álló epizódok egyre mesterkéltebb összekapcsolása a zseniálisnak is nevezhető Amores Perros után csak filmenként újabb méterrel kalapálta mélyebben a földbeművek szerzőjét.

Néhány évvel ezelőtt a Babel saját magát kárhozatra ítélő párhuzamos narratíváját és magát gyorsan parodisztikussá redukáló tragédiaáradatát elszenvedve meggyűlöltem Alejandro González Inárritut. Jogosnak is tűnt a döntés, mivel a süppedős érzelmi fekáliában hempergés és az egyenként helyüket még tán meg is álló epizódok egyre mesterkéltebb összekapcsolása a zseniálisnak is nevezhető Amores Perros után csak filmenként újabb méterrel kalapálta mélyebben a földbe a művek szerzőjét.

A Biutiful azonban a felismerés filmje, mind szerzői, mind nézői oldalról és bár szerzői filmeseknek pályájuk derekán nem szokása kibújni a már levedlett, de még használható bőr alól - és ez Inárritura is igaz - a manírrá silányult kézjegy átértékelése mindenképp szimpatikus húzás. Az érzelmi fekália persze visszaköszön és hempergünk is benne szorgalmasan, de a Biutiful főszereplőjébe és főleg halálhoz fűződő viszonyába több potenciál verődött, mint az idáig vezető út bármely bemutatott kálváriájába.

Hősünk, Uxbal válogatott tehetségek embere és egy szembeszökően jó szív birtokosa. Ha egy picivel szebb világ szemétdombján kapirgál, minden bizonnyal ország szerte ismert tévés sarlatán lenne, mivel remek kommunikációs készségei a frissen elhalálozott emberekre is kiterjednek. Ám hányattatott életében ő nem lehet ilyen hívságok embere, otthon két éhes száj várja a kínai és afrikai bevándorlók után szerzett napi betevőt és amikor egy nap menthetetlen, előrehaladott stádiumú prosztatarákot állapítanak meg nála, végképp kénytelen felhagyni minden reménnyel. A fennmaradó időben Uxbal igyekszik rendezni a káoszt, mely utána marad. Mindenkire kiterjedő méltóságteljes figyelmességgel, amolyan szegény ember "szupermenjeként" segít, ahol tud, gesztusai viszont végül csak pusztulást hoznak.

A történet egyszerűsége a bukott Teréz anyáról teret enged minden nemű esztétikai élményfokozónak, van itt transzcendens sík, mely mindent keretbe foglal, képzőművészi igénnyel megkomponált szekvenciák és ólomsúlyú epizódszerepek, melyek külön-külön történetszálakat is elvinnének a vállukon, de a nagyvonalúság jegyében ezúttal nem teszik. És ez az amiért Javier Bardemmel egyetemben minden búbánatra szomjazó nézőjelölt hálás lehet, hisz Inárritu egyik karaktere sem volt még olyannyira életszagú, mint ez az ember, aki a halálra készül.

Világos, hogy az életmű eddigi fő témáival való szakítást nem a Biutiful jelenti és még az is merész állítás lenne, hogy a kulturák súrlódása idegen talajon és a halál motívumai kimeríthetetlen kincstárat jelentenének egy rendezői életműre nézve, pláne ha az a bizonyos rendező ilyen következetesen vési kőbe egy évtizeden keresztül koncepcióját, de ezutóbbi munka jó mentség az önismétlésre, átfogalmazza mindazt, ami korábban már elmondattatott és olyan szívfacsaró anekdotákkal szolgál, melyeket a filmtörténet bármely nagy mesélője büszkén mondhatna magáénak. Abszurd és kegyetlen ítélet ez hit, halál és jószándék felett.

kövess minket facebookon és twitteren!