Hosszú évek óta tartó rettegés és 16 hónapnyi várakozás hadakoztak bennem, mikor csütörtökön a Sziget felé tartottam: hogy a fesztivál legrosszabb hangosításával bíró A38-WAN2 színpad idén sem hazudtolja meg hírét, azt már az első éjszakás HURTS bizonyította, melyről nem csak a zenekar röhejes pózerkedése (valószínűleg Chris Martin felvételeken nevelkedtek), de a dalokból fehér zajt generáló hangtechnika miatt is két dal után menekülni kényszerültünk.

És mégis erre az elátkozott helyre tartottam, mert itt lépett fel a CRYSTAL CASTLES, márpedig ha valaki, akkor a tavalyi év egyik legjobb albumát elkövető kanadai formáció igazán koncertre termett, és nincs az az akusztika (vagy ColorStar koncert), mely visszatarthatott volna ettől a gigtől. Rettegés és várakozás: végül mindkettő beigazolódott.

Hosszú évek óta tartó rettegés és 16 hónapnyi várakozás hadakoztak bennem, mikor csütörtökön a Sziget felé tartottam: hogy a fesztivál legrosszabb hangosításával bíró A38-WAN2 színpad idén sem hazudtolja meg hírét, azt már az első éjszakás HURTS bizonyította, melyről nem csak a zenekar röhejes pózerkedése (valószínűleg Chris Martin felvételeken nevelkedtek), de a dalokból fehér zajt generáló hangtechnika miatt is két dal után menekülni kényszerültünk.

És mégis erre az elátkozott helyre tartottam, mert itt lépett fel a CRYSTAL CASTLES, márpedig ha valaki, akkor a tavalyi év egyik legjobb albumát elkövető kanadai formáció igazán koncertre termett, és nincs az az akusztika (vagy ColorStar koncert), mely visszatarthatott volna ettől a gigtől. Rettegés és várakozás: végül mindkettő beigazolódott.

Hiszen a koncert nem szólt. Alice Glass tátogott és tátogott (valójában ordított, és toporzékolt, és sikított), de a hangja eltűnt a semmiben, ráadásul az illetékes nem csak a vokálokat, de a master volume jelzésű csúszkát sem találta, hiszen a Baptismnek, a Not In Love-nak vagy a Recklessnek nem suttognia kell (általában a - sajnos inkább tudatmódosult, semmint értő - közönség is hangosabb volt a zenénél), hanem megerőszakolnia a füleket, dobhártyát gyilkolni, csontig hatolni. Kétszer ennyire ígéretes koncertet is hagytam már ott fele ennyi probléma miatt is - márpedig itt minden együtt volt, amitől objektíven nézve egy fellépés nemhogy gyenge, de egyenesen gyötrelmes lehet.

És mégis. Nem számított, kik vannak a közönségben, kik alszanak a technikuspultnál, vagy hogy épp hányat csuklik az izzadságot, levegőt, szagot egyaránt csapdába ejtő WAN2 sátor tervezője, mert volt itt még valaki. Alice Glass, aki mindössze 23 éves, de életmódját tekintve jó úton halad afelé, hogy a Club 27-be való belépést is csak nyögvenyelősen érje meg. Alice Glass, aki a dalok között egy hatalmas üveg Jack Danielst kortyolgatott (úgy jó egy decis kortyokban), pedig jó eséllyel már az öltözőből is alig tudott kimászni. Alice Glass, aki nem csak megmentette, de életre szóló élménnyé kovácsolta ezt a katasztrófaturizmusként induló zajszennyezést.

Nem köszönt be, nem szólt hozzánk egy árva szót sem (lehet, nem is tudott volna), de ahogy átadta magát a zene hatvan percének, az minden egyéb kommunikációs formát felülírt: ami a hanghullámokban eltűnt, az rajta keresztül jutott el hozzánk. Esetlen, vonaglásba hajló táncmozdulatokkal, az értelem leghalványabb szikráját is nélkülöző, sötét, üres, egyszerre rémisztő és megigéző pillantásokkal, és nem egyszer érintésekkel adta tudtunkra, mit kell éreznünk és átélnünk. És mi ezt tettük. Magamból kifordulva, megbabonázva ordítottam, ugráltam, őrjöngtem. És a Not In Love minden egyes refrénjénél tudtam, hogy én most hazudok, a bizonyíték pedig ott van az orrom előtt. Ők pedig játszottak - egy pillanatig sem nekünk, sokkal inkább velünk.

Zavarbaejtő, különös, felejthetetlen élmény volt. Sajnos ennél csak jobb lehetett volna.

Megtépázva, megrugdosva, minden porcikámat átható fájdalommal és minden ruhadarabomat átitató nedvességgel felvértezve rohantam át a Nagyszínpad felé, elvégre szégyen, nem szégyen, immáron negyedszerre fesztiválozom együtt a THE CHEMICAL BROTHERS-szel, és mégis, eddig mindig el kellett kerülnünk egymást (ráadásul az idei Glastonburyn egy bődületesen rossz Coldplay marháskodásra mentem helyettük - azóta is verem a fejem a falba).

Hogy mennyire nagyot hibáztam három ízben is, arra a Simons-Rowlands kettős rövid úton rádöbbentett: a szörnyű hangosítással párosuló ösztönzene után éles váltásként hatott a meglepő tisztasággal (és végre normális hangerővel) felém tartó kettőnégyes beatek végeláthatatlan sora, de egy perc sem kellett, és már átadtam magam a manchesteri duó akaratának.

A végletekig kiszámítható, mégis minden egyes porcikámat megmozgató ütemekkel és váltásokkal, pofátlanul tolakodó, és ennek ellenére csak időnként zavaró elektronikával varázsolták el a fiúkat, a lányokat, és a kettő közé eső, csak a Szigeten fellelhető életformákat is, hiszen a Believe, a Galvanize, vagy az új lemezről hatalmasat odacsapó Horse Power egyszerűen mindenkivel rezonál - és az ilyen egyetemes himnuszok miatt nem lehet (na jó, egy kicsit azért sikerült) haragudni a tesókra azért, amiért valójában nagyrészt egy előre elkészített haknit tolnak az arcunkba.

Szerencsére a lenyűgöző, nem csak látványosan, de okosan elkészített vizuál ügyesen terelte el a figyelmet a show hiányosságairól - amikor pedig zárásként felhangzott a Block Rockin’ Beats, már világomat nem tudtam. Fáradtan, kimerülten, mosollyal az arcomon indultam meg a Party Aréna felé, ahol a 2manydjs kezdett... mint kiderült, másfél órával később. Ezt már nem volt erőm megvárni, így hazafelé vettem az irányt - kissé csalódottan, de mégis boldogan.