A Sziget első napján olyan fantasztikus felfedezést tettem, melyet a továbbiakban nehezen lehet majd überelni: a szeparéban a Pastrami szolgáltatja az elemózsiát. Ez lehet, hogy már tavaly is így volt, de kulináris szempontból igazából mellékes - ha még nem tettétek volna, akkor a zöld currys csirkét feltétlen próbáljátok ki!
Ezen kívül természetesen voltak koncertek is, de a fenti étekkel szemben azokra egy-két éven belül már nem biztos, hogy emlékezni fogok.
A Sziget első napján olyan fantasztikus felfedezést tettem, melyet a továbbiakban nehezen lehet majd überelni: a szeparéban a Pastrami szolgáltatja az elemózsiát. Ez lehet, hogy már tavaly is így volt, de kulináris szempontból igazából mellékes - ha még nem tettétek volna, akkor a zöld currys csirkét feltétlen próbáljátok ki!
Ezen kívül természetesen voltak koncertek is, de a fenti étekkel szemben azokra egy-két éven belül már nem biztos, hogy emlékezni fogok.
Az Interpol valóban perfekt koncertzenekar, már ha figyelmemet csupán arra korlátozom, hogy mennyire akkurátusan adják vissza a számaikat élőben. Ugyanakkor a CD-kről ismert nótákhoz ez a tegnapi performansz vajmi keveset tett hozzá: minden akkord, minden hang, de még minden egyes nüánsz is pontosan ugyanolyan volt, mint amikor a stúdióban felvették őket, ráadásul akár kihallgatóüveget (a színpadról átláthatatlan) is állíthattak volna a zenészek elé, annyira nem foglalkoztak a közönséggel.
Na jó, a frontember Paul Banks egyszer megemlítette, hogy Budapest a legszebb város, A Lovasi András-hasonmás dobos (Sam Fogarino) pedig volt olyan merész, hogy dobütőjével kemény 14 másodpercig hergelje a nézőket, akik tetszhalott állapotukból kiszakadva egyből üdvrivalgásban törtek ki.
Mondjuk, a fagyott állapot érthető, hisz egy Interpol-album végighallgatása is zsibbasztó élmény tud lenni: mindegyik dal egy matematikai céltudatossággal bevitt pofon, ezekhez képest a legnagyobb elődként feltüntetett Joy Division valóságos karnevál. És hát kevés az olyan ember, aki 75 percen át bírja, ha pofozzák.
Ha Paul Banks az alfa (mert mintha odáig harcolta volna le magát), akkor Jarvis Cocker az omega. Ez a hatvanas évek swinging Britanniájából idetévedt anorexiás Austin Powers pillanatok alatt vette birtokba a színpadot, és úgy toporzékolt, mintha épp aznap rúgta volna ki élete szerelme. És mint tudvalévő, ezt csinálja már vagy 33 éve.
A Pulp nem egyszerű britpopot játszik, ahhoz ugyanis túlságosan ütődött: a zenéjük olyan, mintha minden egyes dal megírása közben elfogyasztottak volna egy tepsire való űrsütit, és közben azon lamentáltak volna, milyen szar dolog volt tizenévesen szerelmesnek lenni. Ezt a majomkodással teljes agóniát persze egy percig sem szabad komolyan venni, mi több, nők hordája állítja, hogy Jarvis iszonyatos szexi, miközben ennyire szenved, de hát valamiért Woody Allen libidója is működik.
Ugyan a fáradtság idejekorán erőt vett rajtam, de amit ebből a buliból láttam (Do You Remember the First Time?, Disco 2000, Babies, stb.), az kortalan volt: nem az az eget rengető zsenialitás, inkább amolyan könnyen feledhető és legalább olyan könnyen felidézhető örökzöld marhulás, melyet soha sehol nem lesz ciki bedobni, hisz vidám és szomorkás, ártatlan és szexi. Szóval minden, csak nem hardcore.