Elsőkből az utolsók. A jövőre érkező Bosszúállók utolsó mozaikjaként a Marvel a csapat kvázi legidősebb tagját is csatába küldte. Amerika Kapitány kalandjai lábjegyzet vagy szalagcím lett a képregényfilmek kánonjában?
Elsőkből az utolsók. A jövőre érkező Bosszúállók utolsó mozaikjaként a Marvel a csapat kvázi legidősebb tagját is csatába küldte. Amerika Kapitány kalandjai lábjegyzet vagy szalagcím lett a képregényfilmek kánonjában?
Is-is. A Marvel Studios színes-szagos filmuniverzuma csupán casting téren bír el merész lépéseket (hisz néhány évvel ezelőtt ki bízott volna blockbustert Jon Favreau-ra és Robert Downey, Jr-ra?), a filmek maguk ragaszkodnak a 70 év alatt kikristályosodott konvenciókhoz, így aztán mire a sort nyitó Vasembertől eljutottunk Amerika Kapitányig, szerintem nincs olyan moziba járó, aki ne tudná, hogy mire számítson. És a film meg is felel eme elvárásoknak: nem okoz sem negatív, sem pozitív csalódást.
Azért vannak itt egyéni vonások is. A jó öreg kapitány úgy húsz évvel előzte meg a hatvanas években született csapattársait: egy háborús kor gyermeke, egy olyan időszaké, melyben a hősök csak fekete-fehérek lehettek, defektusok, kínzó lelki gyötrelmek, családi problémák, és egyéb emberi dimenziók híján. Természetesen idővel Amerika Kapitány is felmutatta sötétebb oldalát, de ez most egy eredettörténet, így a hozzáállás is ennek megfelelő.
Eme hozzáállásnak tudható be az is, hogy a film egy vékonyka keretét leszámítva a II. világháború idején játszódik, méghozzá annak is naiv változatában, az egyik oldalon önfeláldozó hazafikkal, a másikon pedig kegyetlen/arctalan nácikkal, John Wayne-t és Indiana Jonest idéző merész kalandokkal, több hajzsírral, mint vérrel.
Joe Johnston rendezői székbe ültetése is kézenfekvő választás: a meglepetésektől mentes kalandfilmeket szállító filmiparos Lucas és Spielberg oldalán tanulta ki a szakmát (a Star Wars-filmek és az első Indiana Jones-mozi vizuális effektusain egyaránt dolgozott), ráadásul a már azóta elfeledett Rocketeer segítségével még a steampunk világában is sikeresen megmártózott. Nos, ha az Amerika Kapitányban valami végig kiegyensúlyozott minőséget kínál, az a film látványvilága (a színek, a formák, az eszközök és a díszletek mind-mind azon vannak, hogy egy mesébe illő, de mégis élő-lélegző univerzumot alkossanak, és ezt sikerrel is teszik); a 3D ezúttal is felesleges forintokat kíván, szerencsére nem is nagyon túráztatják: így történhetett meg az is, hogy a harmadik dimenzióról elfeledkezve a képembe pattanó pajzs olyan váratlanul ért, hogy majd leestem a székről.
Bárcsak a narratíva lenne olyan egységes, mint a látványvilág! A nyitás fantasztikus: Johnston nem rohan bele az események sűrűjébe, hanem hagyja, hogy figurái kibontakozzanak - el is telik vagy háromnegyed óra, mire a girhes Steve Rogersből robusztus címszereplővé válik (Chris Evans pedig mindkét arcot jól megfesti) -, s ugyan Hugo Weaving Red Skullja igazi klasszikus gonosz, azaz kívül-belül egyaránt rusnya és kiszámítható, de vannak céljai, eszközei, és emberek is vannak az oldalán, akik hol támogatják, hol megkérdőjelezik (ez utóbbiak természetesen ezt jól megbánják). Steve Rogers sincs egyedül az arctalan tudósok és katonák gyűrűjében: a benne rejlő lehetőséget meglátó Stanley Tucci, az igazából önmagát alakító Tommy Lee Jones (fapofával óg-móg) mind nagyszerű, és a számomra teljesen ismeretlen, mégis elbűvölő Hayley Atwell sem az a tipikus megmenteni való szépség, ugyanis kemény, mint a kő.
A gondok igazából akkor kezdődnek, mikor a kalandok is felpörögnek: Red Skull retro-futurisztikus hidráit a címszereplő és fél pillanat alatt verbuvált emberei elsietett montázsok keretében tanítják móresre, és a nagy elánnal megágyazott akciójelenetek (pl. a vonatos támadás) és kis pukkanással végződnek. A befejezés azért kellően hatásos, de addigra már átjön a film legnagyobb hibája: mire Steve Rogers teljes fordulatszámon pörgő, kék-vörös színekben pompázó Amerika Kapitánnyá válik, addigra maga a figura teljesen kifakul. És ez manapság már nem elég.
Az oldalon található tartalmak kizárólag
