A lagymatag berlini mustra után mindenkinek felüdülés volt a napfényes Cannes-i filmünnep, ami minden szekcióban műfaji és tematikai változatosságot prezentált a fesztiválközönségnek. A kényesebb témákat körüljáró alkotások mellett tökéletesen megfértek a zsánerfilmek, a nagy nemzetközi nevek mellé pedig felsorakozott egy rakás újonc, de a fene nagy művészeknek is jutott hely. Botrányt pedig egyedül Lars von Trier vicce jelentette, ami még azt a tényt is elhomályosította, hogy most debütált az első női rendező által prezentált explicit szexjelenet (The Slut című film).

De nem csak ezt ünnepelte a szakma, hanem a végre valahára megélénkülő filmpiacot is, melynek során több tucat független alkotás talált forgalmazóra a világ minden táján. A legnagyobb szenzáció természetesen még mindig a 3D, így a plusz dimenzióval megtámogatott mozikért bősz licitálásba kezdtek a küldöttségek. A legkelendőbb árucikk a Pompeii (igen, 2 i-vel) volt Paul WS Andresontól, ami a Titanic mintájára szerelmi történetet vonultat fel katasztrófafilmes köntösben (egyébként sajnos ez az egyetlen cím, melynek kapcsán felmerült Magyarország is; a ProVideo vette meg). Ezen kívül a Tarzan 3D, a Step Up újabb része, az Ender's Game és persze a legújabb Stephenie Meyer adaptáció (A burok) tűnt jó vételnek a világ forgalmazói számára.

Mindemellett a kisebb függetlenek is megtalálták a maguk fogyasztói rétegét, - hogy mást ne mondjak - Harvey Weinstein például alig 10 millió kicsengetése után magáénak tudhatja a The Iron Lady és a The Artist című filmeket (a kettőért összesen fizetett ennyit!).Szépen fogyott még Meryl Streep és Steve Carrell párterápiás vígjátéka (Great Hope Springs), Angelina Jolie nálunk is forgatott háborús románca (In the Land of Blood and Honey), Walter Salles Kerouac-adaptációja (Úton), F. Gary Grey thrillere (Last Days of American Crime).

Minden képtelenség lenne felsorolni, úgyhogy a tovább mögött egy félig-meddig objektív válogatást találtok a kevesebb hírverést kapott újdonságokból. Elsősorban a jobb fogadtatásban részesült zsánerfilmekre összpontosítottam, amikhez hasonlókat a magyar rajongók is szívesen néznek.

A lagymatag berlini mustra után mindenkinek felüdülés volt a napfényes Cannes-i filmünnep, ami minden szekcióban műfaji és tematikai változatosságot prezentált a fesztiválközönségnek. A kényesebb témákat körüljáró alkotások mellett tökéletesen megfértek a zsánerfilmek, a nagy nemzetközi nevek mellé pedig felsorakozott egy rakás újonc, de a fene nagy művészeknek is jutott hely. Botrányt pedig egyedül Lars von Trier vicce jelentette, ami még azt a tényt is elhomályosította, hogy most debütált az első női rendező által prezentált explicit szexjelenet (The Slut című film).

De nem csak ezt ünnepelte a szakma, hanem a végre valahára megélénkülő filmpiacot is, melynek során több tucat független alkotás talált forgalmazóra a világ minden táján. A legnagyobb szenzáció természetesen még mindig a 3D, így a plusz dimenzióval megtámogatott mozikért bősz licitálásba kezdtek a küldöttségek. A legkelendőbb árucikk a Pompeii (igen, 2 i-vel) volt Paul WS Andresontól, ami a Titanic mintájára szerelmi történetet vonultat fel katasztrófafilmes köntösben (egyébként sajnos ez az egyetlen cím, melynek kapcsán felmerült Magyarország is; a ProVideo vette meg). Ezen kívül a Tarzan 3D, a Step Up újabb része, az Ender's Game és persze a legújabb Stephenie Meyer adaptáció (A burok) tűnt jó vételnek a világ forgalmazói számára.

Mindemellett a kisebb függetlenek is megtalálták a maguk fogyasztói rétegét, - hogy mást ne mondjak - Harvey Weinstein például alig 10 millió kicsengetése után magáénak tudhatja a The Iron Lady és a The Artist című filmeket (a kettőért összesen fizetett ennyit!). Szépen fogyott még Meryl Streep és Steve Carrell párterápiás vígjátéka (Great Hope Springs), Angelina Jolie nálunk is forgatott háborús románca (In the Land of Blood and Honey), Walter Salles Kerouac-adaptációja (Úton), F. Gary Grey thrillere (Last Days of American Crime).

Minden képtelenség lenne felsorolni, úgyhogy a tovább mögött egy félig-meddig objektív válogatást találtok az kevesebb hírverést kapott újdonságokból. Elsősorban a jobb fogadtatásban részesült zsánerfilmekre összpontosítottam, amikhez hasonlókat a magyar rajongók is szívesen néznek.

Everardo Gout: Dias de Gracias (Days of Grace)

Történet: A film három focivilágbajnokság (2002, 2006, 2010) idejére helyezi a cselekményt, amikor a tesztoszteron a tévék képernyője elé korlátozódik, még a bűnözők köreiben is. Lupo Esparza azonban nem pihen, hanem lecsap ha kell, és fáradhatatlanul küzd a drogkartelek uralma ellen.

Fogadtatás: Könyörtelen, kíméletlen, erőszakos adrenalinbomba, ami egy percre sem áll le, és amihez foghatót régen láthatott már a nagyérdemű. Ráadásul - tekintve, hogy nem Amerikában készült - a készítőknek egyáltalán nem kellett odafigyelni, hogy politikailag korrekt legyen, vagy hogy megfeleljenek a korhatárbizottságnak.

Gerardo Naranjo: Miss Bala (Miss Bullett)

Történet: Laura egy szépségverseny fődíjában látja a kiutat nyomorúságos életéből, de a sors közbeszól. A lány rosszkor van rossz helyen, és máris egy bandavezér karmai között találja magát, aki mindössze egy szívességet kér a szabadon bocsátásáért cserébe... és a lejtőn nincs megállás.

Fogadtatás: A második erőszakfilm Dél-Amerikából, ami ugyan nem diktál a Days of Grace-hez hasonló tempót, viszont tartalmasabb mint az. Az pedig külön öröm, hogy Magyarhangyáék is emlegették a filmet.

Karl Markovics: Atmen (Breathing)

Történet: Roman már letöltötte börtönbüntetése felét, így esélyt kaphatna a feltételes szabadlábra helyezére. Megnehezíti a dolgot, hogy nincsen családja, de szerencséjére állást kap egy bécsi hullaházban. Egyik nap behozzák egy asszony hulláját, akinek megegyezik a családi neve a fiúéval. Ez a "találkozás" adja meg a kezdő lökést Romannak, hogy anyja keresésére induljon...

Fogadtatás: A The Hollywood Repoerter szerint a színészből lett rendező Karl Markovics (Pénzhamisítók) rendezői debütálása az egyik legmeggyőzőbb az idei felhozatalból. Egy erős atmoszférájú, stílusosan rendezett, szép kiállítású drámáról van szó, melynek kapcsán még az osztrákok előző sikerét, a Revansot is felemlegették.

Justin Kurzel: Snowtown

Történet: Ausztrália legkegyetlenebb sorozatgyilkosának igaz története.

Fogadtatás: Nagyszerűen felépített darab (egyesek szerint remekmű), ami intenzív élményt tud nyújtani. Viszont azt is megemlítik páran, hogy ebben a filmben egyáltalán semmi nincs, amit szeretni lehetne.

Bouli Lanners: Les Géants (The Giants)

Történet: Egy tizenéves testvérpár anyjuk távollétében újabb semmitérő vakációnak néz elébe a családi vityillóban. Ám ez a nyár valami mást tartogat a számukra a helyi tinédzser, Denny személyében, akivel együtt átélik életük legvadabb utazását.

Fogadtatás: Már önmagában az meglepő, hogy a szőrösszívű kritikusok csupa szépeket írtak a gyerekszereplőkről, és ha ehhez még hozzáadjuk az olyasfajta megjegyzéseket, hogy a film Európa válasza az Állj mellém!-re, akkor talán érdemes felkapni a fejünket.

Mike Bruce: Treasure of the Black Jaguar

Történet: Két huszonéves fiú nagy kalandja a börtönben végződik, ám találkoznak egy kincsvadásszal, aki nem csak a szökést tervezi meg, de meghívja a fiúkat egy kincsvadászatra is.

Fogadtatás: Legjobb lesz, ha szó szerint idemásolom a THR összegzését a filmről: "Well-made adventure set in Sergio Leone-type terrain and blasted with Robert Rodriguez-ish firepower."

Ivan Sen: Toomelah

Történet: Ausztrália egyik őslakos közösségébe kalauzol el a film, ahol a 10 éves Daniel ugyanolyan gengszterré akar válni, mint a körülötte élő férfiak. Lóg az iskolából, drogfutárkodik és szépen halad is célja felé, amíg ki nem jön a börtönből a rivális drogbanda főnöke.

Fogadtatás: A film nem mond sok újat, de amit megmutat, azt hatásosan teszi. Biztos kézzel ragadja meg ezt a világot, és nem riad vissza a nyersebb, földbe döngölő jelenetektől sem.