Lesütött szemekkel, remegő térdekkel prezentálom nektek 2010-es zenei toplistám második részét, elvégre már nagyjából két hónap telt el az első adag publikálása óta: sokan valószínűleg már el is felejtették, hogy létezett nálunk egy ilyen projekt, de ha belegondoltok, a helyeslő és/vagy fikázó kommentek írása így is ugyanolyan jól fog esni. :)
Szóval, élvezzétek:
20. How To Dress Well - Love Remains
A brooklyni Tom Krell bemutatkozó lemezén van egy „Suicide Dream” nevű dal. És még egy. Na szóval, vidám kis album ez. Az év egyik legsötétebb korongját Krell a kölni egyetemen folytatott filozófia tanulmányai közben rakta össze, pályakezdőtől megszokott érettséggel: a pályaválasztása alapján elvárt köldöknézős művészieskedés helyett a Love Remains a legvégsőkig lecsupaszított, meditatív elektronika, mely talán ahhoz a megtisztító, az album katarzisával pár centivel a föld fölé emelő depresszióhoz hasonlít, mely a Portisheadre jellemző – az eszközök azonban teljesen mások.
Lesütött szemekkel, remegő térdekkel prezentálom nektek 2010-es zenei toplistám második részét, elvégre már nagyjából két hónap telt el az első adag publikálása óta: sokan valószínűleg már el is felejtették, hogy létezett nálunk egy ilyen projekt, de ha belegondoltok, a helyeslő és/vagy fikázó kommentek írása így is ugyanolyan jól fog esni. :)
Szóval, élvezzétek:
20. How To Dress Well - Love Remains
A brooklyni Tom Krell bemutatkozó lemezén van egy „Suicide Dream” nevű dal. És még egy. Na szóval, vidám kis album ez. Az év egyik legsötétebb korongját Krell a kölni egyetemen folytatott filozófia tanulmányai közben rakta össze, pályakezdőtől megszokott érettséggel: a pályaválasztása alapján elvárt köldöknézős művészieskedés helyett a Love Remains a legvégsőkig lecsupaszított, meditatív elektronika, mely talán ahhoz a megtisztító, az album katarzisával pár centivel a föld fölé emelő depresszióhoz hasonlít, mely a Portisheadre jellemző – az eszközök azonban teljesen mások.
A lemez egysége nem feltétlenül tudatos, hiszen a rajta szereplő dalok nagy része Krell 2009-es EP-jeiről származik, és ez az esetlegesség csak előnyére válik: nem akarja lenyomni magát a torkodon, nem mászik az arcodba, a füledbe viszont annál inkább. Dalai bár összefüggnek, mégis mind önálló lábakon állnak, elsősorban a zenéért, nem egy eszme vagy üzenet kedvéért léteznek.
És Krell maga a zene: a külföldi szaksajtó (és maga a művész is) előszeretettel dobja be az R&B műfajába a lemezt, de akármennyire is erőteljesek a zsáner hatásai, hivalkodó beatek és ritmusok helyett itt a végletekig széteffektezett vokálok jelentik a fő szervező erőt. A már-már fül-, de leginkább szívsértő falsettok, a kétségbeesett suttogások és az őrületesen vaskos reverbbel átitatott sorok nem az instrumentális sávok felett állnak, hanem maguk is egy eszközként léteznek: a Love Remains lo-fi hangzásában az egyes hangszerek (és itt minden hangszer, ami hangot ad) egyetlen mindent beterítő, a hallgatót maga alá temető árrá olvadnak össze, és amikor azon kapod magad, hogy nem tudod, hol kezdődik az ének, honnan szól az a fájdalmasan sikító zongora és hol érnek véget az egyes effektek, akkor felismered, hogy ez a furcsa keverék valami nagyon nagy dolog része. És letörlöd a könnycseppet a szemed széléből.
Kedvenc(ek): A Suicide Dream 2. Mert ennél közelebb talán még soha nem kerültem a halál átéléséhez.
19. The National - High Violet
“I don’t want to get over you” - énekli egyfajta kétségbeeséssel vegyes beletörődéssel Matt Beringer a The National új lemezén, és ez a kiragadott refrén igazából az album ars poeticájának is tekinthető: a new yorki ötös egyfajta furcsa elégedettséggel öleli magához a kilátástalanságot és a szomorúságot, de mindezt annyira őszintén, visszafogottan, felesleges eszközök, hatásvadászat vagy giccs nélkül teszik, hogy nem lehet nem elveszni a High Violet által sugárzott ködös, homályos atmoszférában.
A How To Dress Well fent tárgyalt lemezével ellentétben az egyszerű rocktémákat kisujjból játszó kiséret itt háttérbe szorul, és Beringer éteri baritonja lesz az egyetlen hangulatszervező elem. Ő pedig maga a melankólia; de ugyanakkor minden sorában megtalálható a közvetlenség és az idősebb testvér megnyugtató magabiztossága: nem csak beledob a problémákba, de keresztülvezet rajtuk, a kezedet fogja a lemez 11 dalán keresztül.
Kedvenc(ek): Címéhez méltó paranoiával, bizonytalansággal és zavarodottsággal kísérti a hallgatót a színeket és amerikai patrióta motívumokat teljes értékhiányt hordozó szimbólumrendszerré kombináló Afraid Of Everyone. Beringer kitartóan, egy bomlott elme határán próbál összetartani mindent maga körül, de hiába, végül egyedül marad a világ ellen, kívül-belül ürességet találva. “Your voice is swallowing my soul!” - sírja vég nélkül, és nehéz eldönteni, hogy vele vagy a megszólítottal félelmetesebb-e azonosulni.
18. Pain Of Salvation - Road Salt One
Miután legutóbbi lemezükkel a raptől a punkon át az egészen perverznek ható discoig mindenféle műfajba belekóstoltak, a tévedhetetlen svéd csodazenekar ezúttal a hetvenes évek progesszív rockját idézte meg, száraz, kemény, iszonyúan maszkulin, jam-orientált hangzásvilágot kölcsönözve a Road Salt ciklus első részének (melyet a tervek szerint idén szeptemberben követ majd a Road Salt Two).
Bár ebből a szempontból szakít a Scarsick kalandozó stílusával, a Road Salt One továbbviszi az ott a magnum opus BE után radikális váltást jelentő dalcentrikus, zenei szempontból kevésbé összefüggő dalszerzést: bár a sűrű, sötét, vágytól fűtött érzelmek hangulatvilága összefogja a lemezt, az egyes trackek nem hagyatkoznak egymásra az értelmezhetőséghez, saját lábakon állnak.
És még milyeneken! A No Way brutális féltékenység-kitörése, a Sisters vérfagyasztó billentyűkkel prezentált morális válsága, a Curiosity elsöprő tempójú gitárszaggatása vagy az azonos című EP-n már korábban debütáló Linoleum tanítani való megszerkesztettsége és fokozása csak kiragadott példák azokból a tételekből, melyekért bármelyik mai rockzenekar a gitáros fél karját odaadná, csak hogy magáénak mondhassa.
De még ha nyélbe is ütnék az üzletet, Daniel Gildenlöw nem járna mellé. Márpedig a teljes hatáshoz rá is szükség van: nem először prezentálja, miért ő az egyik legnagyobb élő énekes. Nem csak technikai tudása hibátlan, de érez és éreztet is - kevesen képesek erre így az iparban.
Kedvenc(ek): Az év dalai között dobogós helyet foglal el a Sisters. A volt szerelmének testvérét megkívánó férfi kálváriájából fékezhetetlenül árad a fülledt, mindent felemésztő vágy és a hozzá társuló bűntudat, Gildenlöw hangja éles késként fúr az ember szívébe, az utolsó sor őszintesége pedig darabokra szaggatja a világot. Eddig egyszer sem tudtam könnyek nélkül végighallgatni.
17. The Chemical Brothers - Further
Nem biztos, hogy a Further kizárólag önnön kvalitásait tekintve is itt tanyázna a listán, de az tagadhatatlan, hogy a manchesteri duó karrierjében fontos állomást jelent: első három, egyöntetű szakmai elismerésnek örvendő lemezük után az elmúlt évtizedben gyors mélyrepülésbe kezdve sokakban kétségessé tették, érdemes-e még odafigyelni erre a formációra. A Further magabiztos, határozott, és ami a legfontosabb, újszerű válasz a kérdésre.
A múltban megszokott fülbemászó, rádiókból visszaköszönő slágerek teljesen száműzve lettek, sőt, a Furtheren a második dal harmadik percéig kell várni, hogy előbújjanak rejtekhelyükről a dobsávok, azonban itt is inkább csak támogatnak, nem veszik át az irányítást, és nem száműzik a nótákat a táncparkettekre. Ugyanígy hiányoznak a meghatározó vokálok is, nincsenek neves kollaborációk, a háttérbe húzódva, egy-egy sort amolyan mantraként ismételgetve segítenek az énekesek a tér kitöltésében.
Természetesen a radikális váltás önmagában nem garantálja a sikert, de a Further atmoszférája, dalai mind működnek, kényelmesen, profin, és mindenekelőtt türelmesen bontják ki témáikat, időt engedve nem csak a hallgatónak, de saját maguknak is, hogy felkészüljenek arra, ami a következő ütemben jön. És ezzel, hosszú idő óta először, kíváncsivá tettek arra is, ami a következő albummal érkezik.
Kedvenc(ek): a Snow és az Escape Velocity kettőse olyan erős nyitányt jelent, melyet a későbbiekben sem tud felülmúlni az album. Az első track vallási áhitattal ismételgetett szerelmi nyilatkozata - “Your love is lifting me, lifting me higher...” - és az alatta rendületlenül építkező, gitár feedbacken alapuló földöntúli atmoszféra szinte észrevétlenül adja át a stafétát a másik dalnak, mely a The Who Baba O’Riley-jától kölcsönzi a nyitó arpeggioit, hogy aztán 12 perces tombolása után vissza is térjen a kiindulópontba. A kettő között lejátszódó sokszínű, kreatív, de mégis jól behatárolt ívű muzsika pedig igazi élmény.
Bár ebben a formában nem szerepel a lemezen, de muszáj megemlítenem a Swoon Boys Noize mixét, mely a tavalyi év magasan legjobb nyári slágere volt.
16. Sleigh Bells - Treats
Nem könnyű véleményt nyílvánítanom a brooklyni Sleigh Bellsről: debütáló lemezük, mely a dance punkot és a noise rockot keveri a girlie poppal, kevés dologhoz hasonlítható, de hogy hosszútávon is frissnek ható, valóban zseniális új hangot jelentenek-e, vagy csak egy gyorsan feledésbe merülő gimmickről van szó, nos, ezt még nehéz megítélni.
Annyi biztos: a Treats ismerős eszközökkel dolgozó, de mégis félelmetesen innovatív fél órája ellenállhatatlan, nyers erővel döngöli földbe a mit sem sejtő hallgatót. Alexis Krauss nyugodt, játékos, már-már kislányos hangja a gépi és emberi tűréshatárig torzított gitárok és elektronikák között olyan hatást kelt, mintha egy törhetetlen buborékból szemlélnénk egy világméretű katasztrófát: az egész lemez egyfajta furcsa, perverz, de mégis ártatlan izgatottság megtestesítője.
Azé a gyermeki érzésé, mikor a felnőttek titkainak egyik újabb szeletével szembesülve egy nagyobb világba léptünk be: a Treats kitágítja a zene határait, újat, előremutatót ad. Hogy mindez egyetlen lemez után kifulladó, unalomba forduló móka lesz, vagy az évtized egyik legfontosabb zenekarának debütálása, az még a jövő zenéje - mint ahogy ez a 11 dal is.
Kedvenc(ek): az Infinity Guitars utolsó negyven másodperce kétségkívül a tavalyi év egyik legfontosabb zenei momentuma, de nem fogom idelinkelni, mert a youtube minőség kifogná a szelet a vitorlájából - tessék beszerezni belőle minimum egy mp3-at!
A lemez folyamán először (és utoljára) tisztulnak ki a gitárok a Rill Rill alatt: az album szerkezetében kulcsfontosságú helyet elfoglaló dal gyönyörű, mennyei zenei tisztasága és szövegbeli abszurditása meglepő természetességgel keveredik, leírhatatlan, bekategorizálhatatlan, groteszk egységet hozva létre, mely 2010 egyik legjobb számaként fog bekerülni a történelemkönyvekbe.
15. Flying Lotus - Cosmogramma
Amikor először hallgatod a Cosmogrammát, össze vagy zavarodva. Idegesít, hogy nem tudod megkülönböztetni a dalokat, hogy állandóan megakad a ritmus, hogy mindig valami újabb hülye hang pofátlankodik be: először videojáték effektek, majd elektronikus loopok, amiket jazz betétek váltanak fel, csak hogy hip-hop beateknek, ambient sample-öknek, alig észrevehető vokalistáknak adják át a helyet - közben észreveszed a “feat. Thom Yorke” feliratot az egyik dal címe után, és gondolkozol, miért nem emlékszel a hangjára. Nem érted.
És mégis előveszed újra, mert érzed, hogy veled van a baj. És rájössz, hogy Thom tényleg ott van, de nem ő uralja a zenét, hanem a zene uralja őt, és ez jó. És azt is észreveszed, hogy ezek nem is dalok, csak kényszerűségből szétosztott tételek, mert a dal maga a lemez elválaszthatatlan, kontextuson kívül darabokra eső egysége.
Harmadszorra feltűnnek a jazz szerkezetek, a hibátlanul kimunkált ritmusképletek, a motívumok, az egyes effektusok funkciója, a csodálatos érzelmi és zenei ív, amit az egész leír.
Tizedik hallgatásnál pedig azt veszed észre, hogy tizedszerre hallgatod a Cosmogrammát. És még mindig nem érted. De nem is érdekel - mert nem is kell érteni. Hiszen ez zene - bármit is jelentsen ez.
14. Grinderman - Grinderman 2
Miért énekel egy ötven feletti, házas rocktörténeti ikon szexuális eredetű frusztrációkról, identitáskrízisről és úgy általában olyan problémákról, melyek szerintünk csak a halandókat érintik ebben a korban? Nick Cave 2007-ben alakított side projectjének második lemeze száraz, füstös, kegyetlenül férfias rock klasszikusokkal van megtömve, de igazán nem a dalok magával ragadó ereje miatt emlékezetes, hanem - a kicsit gyengébb 2007-es self-titled debütalbumhoz hasonlóan - azért, mert a vaskos irónián keresztül döbbenetes őszinteséggel beszél arról, milyen érzés, amikor a férfi öregedni kezd.
Cave az Eels Fresh Bloodját idéző vonyításokkal már a lemez első refrénjéhez érve azonosítja magát a borítón látható, a számára teljesen idegen környezetben helyét kereső magányos farkassal. Mindenféle eleganciát nélkülöző szexuális utalásokkal és ajánlatokkal bombázza a hallgatót és a nőt (illetve, érezhetően: nőket), de ez a kendőzetlenség nem a magabiztos csábító, hanem a vén, kiéhezett kujon sajátja.
A végsőkig fokozott túlzásait kőkemény, szikáran dübörgő gitártémákkal veri a hallgató fejébe, és mire végre a lemez egyetlen igazán emelkedett pontjához, a Palaces of Montezuma hihetetlenül over-the-top szerelmi balladájához érünk, már nem sok kétség marad afelől, hogy nem véletlenül öltözik a dal vallomás helyett könyörgés formába: ez az ember esendő, sebzett, bizonytalan, és nem vágyik másra, csak hogy szeressék. Én imádom.
Kedvenc(ek): Már-már komikus mértékű halmozással pakolja egymásra a szexuális utalásokat a fent tárgyalt kapuzárási pánikból kiinduló Worm Tamer, melynek állati ösztönökre visszavezetett férfi lélektana (“You know I’m only happy when I’m inside her”) és a büszkeség és szégyen keverékével előadott beszámolói (“Two great big humps and then I’m gone” - mondja Nick az ágyban bemutatott állóképességéről) olyan mértékig vannak fokozva, hogy nem lehet nem idézőjelek között értelmezni őket. És mikor ennek fényében felhangzik az egyetlen kinyilatkoztatásból álló refrén (“I guess I’ve loved you for too long” - hogy ez a nőhöz vagy saját magához szól-e, az megint egy külön kérdés), akkor már a rezignáltság és a csalódottság legkisebb nyoma sem marad meg a hangban, vitathatatlan, megingathatatlan tényként jelenti ki az élet kudarcát.
13. Massive Attack - Heligoland
“Do you love me? Do you love me?!” - kérdezi újra és újra fájdalmas kétségbeeséssel Damon Albarn a Heligoland egyik dalában, és így bő egy évvel ötödik nagylemezük megjelenése után a Massive Attack tagjai is valami hasonlót akarnak tudni a világtól, akik a Mezzanine idején a tenyerükön hordozták a bristoli trip-hop első számú alakjait, csak hogy az azt követő, csonka felállásban összehozott 100th Window után - némiképp jogosan - eldobják őket maguktól.
A Daddy G visszatérése utáni első lemez, a tavaly februárban kiadott Heligoland volt hivatott kiköszörülni a csorbát, de a kritikusok képtelenek voltak megbocsátani a zenekarnak: nem tudták elfogadni, hogy a Heligoland más, mint a klasszikus Massive Attack, nem értették, hogy a zenekar miért lép tovább a Mezzaninetől, hogy a megszokott, jól ismert sötétség helyett miért mást hallunk. Egyszóval: kiakadtak, mert az önismétlő ingyenélők korában valaki mert megújulni.
A Heligoland nem csak friss hangzást jelent, de úgy nyit új fejezetet az életműben, hogy közben mégis a klasszikus dalokra épít: a Girl I Love You dübörgő-sodró elektronikája, az Atlas Air minimális amplitúdójú vokáljai vagy hangulati szempontból az egész lemezt átható melankólia mind régi emlékeket idéznek, mint ahogy az ezekhez társított bluesos meglepetések felfedezése is ugyanaz az őszinte rácsodálkozás, mint amit 20 évvel ezelőtt a Blue Linest hallgatva éreztek az akkori zenekedvelők. Kár, hogy pont ők azok, akik elfeledkeztek erről.
Kedvenc(ek): Igazából szinte minden pillanatát imádom, de talán az Atlas Air vérfagyasztó türelme áll hozzám legközelebb. Tanítani valóan van felépítve.
12. Janelle Monáe - The ArchAndroid (Suites II and III)
Ha valaki tavaly ilyenkor azt mondja, hogy a következő egy év egyik legkedvesebb korongja számomra egy hetven perces soul/r&b konceptlemez lesz, mely a Metropolis sztoriját gondolja újra két tételben, nos, először kinevettem volna, utána elkértem volna a dílere elérhetőségét.
A kansasi Janelle Monáe The ArchAndroidjának ilyen mértékű ambíciói annak jegyében még figyelemreméltóbbak, hogy az énekesnő első nagylemezéről van szó (mely történetét tekintve a 2007-es Metropolis: Suite I (The Chase) EP közvetlen folytatása). A mindössze 25 éves hölgy egészen döbbenetes érettséggel fogja össze a fent említett műfajokban gyökerező, de megszámlálhatatlan zsáner felé kacsintgató monstrumot: az orchestrás nyitányok, a hip-hop és rap beköszönések (egy-egy kollaboráció erejéig feltűnik a Reznor-pártfogolt Saul Williams és az Outkastes - egyébként tavaly szintén elég jó szólólemezzel jelentkezett - Big Boi is), a helyenként nagy szerephez jutó rock, disco és folk elemek valamint a hatvanas-hetvenes évek popballadáinak hatása olyan eklektikus egészet alkot, mely pillanatok alatt darabjaira eshetne, de Monáe és a mögötte álló producerek a legnagyobb zsenikhez méltó profizmussal kovácsolják egybe az alkotóelemeket.
Az ArchAndroid azonban attól lesz azonnali klasszikus, hogy mindezen keveredés és eposzi méretei ellenére is meg tud maradni a mainstreamben, mindenféle öncélú művészieskedéstől szabadon, bárki számára fogyasztható, táncolható, énekelhető, és minden pillanatában borzalmasan élvezhető zenei tablóként működik.
11. Titus Andronicus - The Monitor
Bizonyos szempontból a The Monitor tipikus punk album, tele dühödt fiatalsággal, akik nagyon, de nagyon haragszanak a világra, amiben nem találják a helyüket, és ezért sokat kiabálnak és ritmikusan szaggatják gitárjaikon az akkordokat.
Csakhogy a New Jersey-i négyes albuma ritkán látott dolgot, intellektuális punkot hoz - és nem csak a Lincoln és Whitman idézetekkel tarkított amerikai polgárháborús koncept-sztori miatt (az első single egyébként Lincoln születésének 201. évfordulóján jelent meg), mely ugyanakkor csak allegorikus köntös, amibe a gazdasági válság közepén szertefoszlott Jersey identitás krízisét csomagolták.
Nem, a The Monitor zeneileg is kitágítja a zsáner korlátait (ugyanakkor elegánsan túl is lép rajtuk): vonós és fúvós szekciók, a megidézett korból előlépő blues zongora betétek, gospel- és kocsmai/katonai kórusok ünnepélyes, buzdító, vagy csak simán részegesnek ható szereplése, harmonika és duda szólók, stadion rock slágerrefrének, a lista szinte megszámlálhatatlan.
Patrick Stickles úgy üvölti végig az album 65 percét, mintha a világot kellene hangjával kizökkentenie a helyéről, valójában azonban a Titus Andronicus minden sokszínűsége és két szinten zajló szövegei ellenére is egységet és harmóniát hoz a hallgatónak: “Please don't ever leave!” - könyörög Stickles suttogva a 14 perces záró dal utolsó soraiban, és ember legyen a talpán, aki a katarzis közepette nem kéri ugyanezt tőle.
Kedvenc(ek): Nem igazán tudok dönteni az első és utolsó dal között - a The Battle of Hampton Roads maratoni hossza alatt eszméletlen zenei és érzelmi utazást jár végig, telis tele ötletekkel és innovációval, de bevezető (jobban mondva, berobbantó) jellege miatt inkább álljon itt az A More Perfect Union, mely nem csak tökéletes kiindulópontot teremt a lemeznek, de tökéletesen foglalja össze a felfedezésre váró témákat.
Kapcsolódó írás:
Az oldalon található tartalmak kizárólag
