A cselekmény egy házaspár heves szeretkezésével veszi kezdetét. Az aktus szenvedéllyel teli és bensőséges. Egyfajta rítus, melybe a még alig tipegő kisfiuk nyer beavatást a véletlen folytán. A gyerek érdeklődő természetű, de nem képes értelmezni a látottakat, így figyelmét könnyedén eltereli a kicsapódó ablakon beáramló hó. Néhány másodperccel később a férfi és a nő elélveznek, a gyerek ekkorra már halott. Bár tragédiáról lévén szó, Trier egészen lírai szépségűre  festi meg a jelenetet. A slow motion, a steril fekete-fehér képek, valamint Handel egy áriája, mind nyugalom és biztonság benyomását keltik. A tény, hogy valami helyrehozhatatlan történt, csak a gyászmenet láttán tudatosul.

A cselekmény egy házaspár heves szeretkezésével veszi kezdetét. Az aktus szenvedéllyel teli és bensőséges. Egyfajta rítus, melybe a még alig tipegő kisfiuk nyer beavatást a véletlen folytán. A gyerek érdeklődő természetű, de nem képes értelmezni a látottakat, így figyelmét könnyedén eltereli a kicsapódó ablakon beáramló hó. Néhány másodperccel később a férfi és a nő elélveznek, a gyerek ekkorra már halott. Bár tragédiáról lévén szó, Trier egészen lírai szépségűre  festi meg a jelenetet. A slow motion, a steril fekete-fehér képek, valamint Handel egy áriája, mind nyugalom és biztonság benyomását keltik. A tény, hogy valami helyrehozhatatlan történt, csak a gyászmenet láttán tudatosul.

A bűnben látszólag mindkét szülő egyenlő arányban osztozik, mégis a nő fizikai és szellemi egészsége készül összeomlani. A férfi szomorú, de racionális, a nő viszont egyre messzebbre sodródik a józan ész határaitól. A férj a nő természettől való félelmének felszabadításával próbál segíteni feleségén, így hamarosan erdei faházukba indulnak. Az addigi sötét tónusú, fakó, közeli képeket élénk, kontrasztos totálok váltják, de nem sokáig hihetjük el, hogy az erdő valóban meggyógyít bármit. Hosszú, melankolikus nappalok és éjszakák váltják egymást, a nőn pedig egyre jobban elhatalmasodnak ösztönei.

Lars von Trier már-már legendás nihilizmusa és embergyűlölete ezúttal sem marad le a vászonról, noha az Antichrist rendelkezik egyfajta nagyon szabadon értelmezett keresztény felütéssel. Trier antikrisztusa nem kívülről jön, nem ölt zavarbaejtően megalomán alakot, nem történik semmi apokaliptikus. Trier antikrisztusa nem ismer el semmilyen ördögöt, vagy istent, mert Trier antikrisztusa a nő és a nőiesség maga. A gyászoló anya karaktere nem gonosz, csupán összeroppantja a vállán ülő bűntudat, és elméjének szerepét ösztönei veszik át, míg a férj nincs is tudatában annak, hogy felesége akit azelőtt ismert egyre távolabb sodródik tőle.

"Káosz uralkodik" - mondja a róka önmagával folytatott bizarr haláltusája közben. Az emberi hangon szóló állat bizarr, szuggesztív természete arra sarkall minket, hogy higgyünk neki, és a mondat valóban jól összegzi a film első két harmadát, melyben a két szereplő természetétől, magától a természettől, de leginkább egymástól függve próbálta fenntartani a józanság látszatát. Az emberi tulajdonsággal felruházott állat szavai azonban elindítanak egy folyamatot, melyben ez a függés átalakul. A hétköznapok, a realitás már nagyon távoli fogalmaknak tűnnek, a nő fékezhetetlen szexualitása és őrült agressziója közvetlen ok-okozati viszonyban állnak, és emiatt nem engedheti meg magának hogy elveszítse férjét, aki képes kielégülést nyújtani szexuális éhségére.

A drasztikus lépés, az önzésből fakadó hiba tehát elkerülhetetlen, épp úgy mint annak hasonlóan ellentmondást nem tűrő megoldása, mikor a nő rájön, hogy saját természete bábként mozgatja és készteti borzalmas dolgok elkövetésére. A megszállottság alól való szabadulás, azonban inkább frusztráló, mint felszabadító. Ez a felszabadulás nem a normalitás visszatértét idézi elő, csak a felismerést mindkét fél részéről, hogy már rég elhagyták azt a pontot ahonnan még vissza lehet térni a hétköznapi életbe. A két reményvesztett, ám haraggal teli ember pedig már rég kitalálta kié lesz a halál és kinek jut az élet.

Trier-t jópárszor felelősségre vonták a Cannes-i premier óta, filmjének végletekig explicit brutalitása miatt. Való igaz, hogy Dánia legnagyobb egojának hála valószínűleg széplelkű cenzorok százai döntöttek a korai nyugdíjazás mellett, de ez akkor sem lenne másként, ha Trier tabukat nem ismerő ábrázolásmódja bármilyen jelentőséggel bírna a film szerteágazó filozófiájának kibontakoztatásában. A leglazább gátlásokhoz, normákhoz fűződő zsigeri ellenszenv azonban azt eredményezi, hogy a borzalmak minden egyes milliméterét gondosan megvizsgálhatjuk. Ez először letaglózó, de hatása gyorsan illan, és hamar öncélúvá válik. Az Antichrist címével, képeivel és témájával egyaránt botrány után sóvárog, melyet talán pszicho-horrorból gornoba ívelő hajtűkanyar nélkül is megkapott volna, a legmagasabb adható pontszámmal együtt.