Mr. Nobody egy 118 éves aggastyán a jövőben. Nem. Mr. Nobody egy párját kereső hobó Manhattanben. Nem. Mr. Nobody egy 9 éves fiú, aki nem tud választani szétment anyja és apja között. Nem. Mr. Nobody egy 15 éves tinédzser, aki három lány között őrlődik, de soha nem egyszerre. Nem. Nem. Mr. Nobody egy kirakatvilág rombuszszvetteres lakója. Nem. Mr. Nobody egy asztronauta a jövőből, útban a Mars felé. Nem... A nő kétszer után szabadon: Az emo tucatszor (vagy még többször).

Miközben a vásznon már a 23. perc tájékán tetőzött a giccshullámokkal rendesen megszórt audiovizuális dagály, bennem is érzelmi vihar dúlt, melynek célpontja a jó 13 éves hiátusból visszatért Jaco Van Dormael író/rendező volt. Mégis, milyen alapon rabol el 138(!) percet a jobb sorsa való nézők életéből ezzel a maszlaggal? Miért gondolja azt, hogy a percenként váltott idő- és létsíkok, a botrányosan közhelyes soundtrack és az innen-onnan összemarkolt, de különösebb koncepciót nélkülöző vizuális megoldások mögé belapátolt filozofikusnak és megindítónak szánt, ám rendkívül üres egzisztenciális faszverés értelmes, de legalább értékelhető gondolatot szülhet? És egyes rendezők miért hiszik azt, hogy Jared Letóba akár egy cseppnyi tehetség is szorult?