Kell egy nap együttlét... Eleinte úgy éreztem magam, mint akit lefokoztak: napijegyes lettem, vasárnapi szigetelő (a szó szoros és átvitt értelmében értve), mondhatni kívülálló. Ráadásul még az A38-as sátrat is sikerült összekevernem a Headbangers Balléval. Szégyen. De erről majd később. A továbbiakban csapongó beszámolót olvashattok...

Kell egy nap együttlét... Eleinte úgy éreztem magam, mint akit lefokoztak: napijegyes lettem, vasárnapi szigetelő (a szó szoros és átvitt értelmében értve), mondhatni kívülálló. Ráadásul még az A38-as sátrat is sikerült összekevernem a Headbangers Balléval. Szégyen. De erről majd később.

Hibáztathatom napestig a programot, hisz tényleg vérszegény volt, talán ezzel kevesen vitatkoznának, bár egy Faithlesszel mifelénk nem lehet hibázni, a 30 Seconds To Mars a zenész világ Twilightja és ez az az ország, ahol a dinoszauruszok is fiatalnak érezhetik magukat (Toy Dolls, Madness, Iron Maiden, Johnny Rotten et al), szóval elvileg mindenki megtalálhatja a számítását - már akit különösebben nem érdekel a zene. Hisz a Sziget már jó ideje nem a zenéről szól; Európa egyik legszínesebb, legsokrétűbb fesztiváljaként aposztrofolja magát, amiben van is igazság, de kutyából mégsem lesz szalonna, hiába is erőltetik, azaz egyetlen nem koncertprogram sem fog soha ezreket megmozgatni a Hajógyárin, bármennyire is tolják. Zenéről kellene szólnia, s arról is szól, csak akkor nem, amikor mentegetőzni kell miatta.

Szóval a felhozatal olyan volt, amilyen, s azzal, hogy a külföldiek (hollandok, franciák egyre többen, olaszok, németek talán már kevesebben) meghódítják az egészet, mi, magyarok, a múltunkat nézve igazából csak otthon érezhettük magunkat: a nagy elnyomásban, ugye. A külföldiek nyomatékos jelenlétét leginkább az érzékeltette velem, hogy már öt perce beszélgettem egy lánnyal angolul, mikor hirtelenjében rádöbbentünk, hogy mindketten magyarok vagyunk.

És lehet amiatt kurvaanyázni (teljesen jogosan), amit Palotaival műveltek, vagy annak örülni, hogy Gerendai szerint megint nyereséges volt a gig, legalább jövőre is lehet mit szídni, mert az ilyesmi zsigerből jön, azt viszont szereti feledni az ember, hogy hiányérzete támad, mikor a zárónap után felébred, meg amúgy is nosztalgikus és közösségi érzések rohanják meg, mikor ott sodródik a tömeggel és teli szájjal szidja őket, meg szereti is őket egyszerre. Persze, ha az ember csak egy napra néz ki, akkor ez az érzés kicsit elbillenhet más irányba, de azért jelen van.

Megpróbálok hát én is a jó dolgokra összpontosítani. Ezért talán nem is kellene sok szót vesztegetnem az egyik legújabb YouTube-szenzációra, a dél-afrikai gettóból kiszakadt Die Antwoordra, melyet egyszerre imád a közönség és a sajtó (vegyétek csak kézbe a WAN2 legújabb számát), szóval mindenképp megérdemel egy kis odafigyelést, hogy aztán levond magadnak a megfelelő konzekvenciákat: ez a furcsa rapblődli már annyira komolyan veszi a humorizálást, hogy már elfelejtett szellemesnek lenni. És ha egy paródia nem vicces, akkor az biza fokken badd newz.

A fokvárosi trió hol német primi-rave eszetlenkedést idéző rigmusokkal (Blümchen Whigfield és még sorolhatnám), hol a kilencvenes évek elejéről előhúzott dobképletekkel és basszusokkal apellál (a tavaly ilyenkor ugyanott és ugyanebben az idősávban fellépő 808 State klasszikus Cűbikjének abuzálása pl.), no meg a puszta jelenlétükkel: van ez a gyerekhangú törpenő, aki infantilis megjelenése ellenére nagyon is létező formáit villogtatja (s közben azt visítja, hogy "I'm a rich bitch"), ezzel már-már zavarba ejtő a megjelenése, amit csak megfejel a színes kapásjelzőkkel nuncsákuzó Ninja (nem vicc), kinek beesett mellkasánál már csak a sérója viccesebb, de amikor elkezdi péniszlevegtető táncát, a közönség ő érte is teljesen megvadul. A harmadik tag a DJ (értsd: minden szám elején megnyomja a play gombot a laptopon), aki egyszemélyes SlipKnoTnak hiszi magát, szóval nála sincs minden rendben.

Az ember úgy fél óráig elnézi ezt az ökörködést (addigra el is múlik a jó 45 perces késés okozta bosszúság), aztán rájön, hogy fontosabb dolgok is történnek jelenleg a Szigeten, melyekről aztán sikeresen le is marad, mert véletlenül összekutyulja egymással az A38- és HBB-sátrakat, szóval mire odaérne a Monster Magnet végére, addigra már a Fear Factory-ra hangolnak, szóval az "űrlord, kurva anyád" megmarad egy későbbi időpontra.

Szerencsémre még elkapom a Kasabian encore-ját, így legalább ennek kihagyása miatt nem érezhetek bűntudatot: tinglitangli britpop szerénykedik a színpadon, melynek refrénjei erősen emlékeztetnek egy hibás porszívó süvítésére. Ehelyett inkább kérek egy fájdalommentes tömést, melyhez a Brains ad meglepően energikus kíséretet.

Aztán irány a Muse.

Három éve talán jobbak voltak (még ha akkori beszámolóm szerint nem is), de nem csak igazságtalanság, de egyenesen hülyeség lenne összevetni egy turnéállomást egy fesztiválgiggel, ráadásul a vasárnapi megmozdulást még jobban is élveztem, ugyanis ez a trió ismételten bebizonyította, amit már úgy is tudunk: elképesztően tehetségesek. Olyannyira, hogy zenéjükkel minden szart feloldanak és minden gátat átszakítanak, pedig nem lehetne azt mondani, hogy nem gördült eléjük egy-kettő. Teszem azt, a hangerőnél már csak a basszus volt soványabb - mintha valaki végigbénázná a Guitar Hero ráeső penzumát. Szerencsére ez utóbbit egy idő után korrigálták, de azok a váltások, azok a hangulatelemek, azok a kis finomkodások, amitől a Muse sokkal több egyszerű glamrockpop kollázsnál, szóval ezeket a mennyei apróságokat most is maradéktalanul átjöttek, s a trió úgy tudott értelmiségi zenét játszani, hogy közben zúztak, éltettek és éreztettek, csak sugározták magukból a puszta energiát.

Mi történt volna, ha még jól is szóltak volna? A szett még így is kapitális volt, töltelékszámnak nyoma sem volt (az egyszámosra zsugorodott sanzonbetét alatt lehetett frissíteni a sörkészletet), az összekötéseket jammelésnek tűnő, de nagyon is tudatos vadulások szolgáltatták, a feljátszás hibátlan volt, Bellamy pedig úgy nyávogott, ahogy az tőle elvárható - hisz az emberek a Muse-hoz fűzött szeret-nem-szeret viszonya csupán az ő hangján áll vagy bukik, talán csak ennyi választja el a Muse-t a legnagyobb elődtől, a Queentől.

Az éteri rockzenétől és a sörtől kicsit már bódultan indultam az A38 irányába, ahol a dancehall örömzenét szolgáltató Major Lazert jószerivel csak kívülről füleltem, miközben daesu-val és Z-vel vitattam meg az élet nagy dolgait (legalábbis azt hiszem, emlékeim ugyanis töredékesek :), aztán megérkezett a délelőttre beígért megazuhé is, de hát enélkül nem is lett volna tökéletes az én egynaposra tömörített idei szigetelésem.