Egyszer látogatóba jött hozzánk édesanyám régi ismerőse az egész családjával. Húgom a vendégkislánynak ajándékozta egy megunt játékát, s ezt látva a vendégkisfiú is akart magának valamit. Anyám erre elviharzott, s visszatérve a kezébe nyomta az egyik Matchboxomat. Szótlanul tűrtem, ám belülről egy kitörni készülő tűzhányót is megszégyenítettem, úgy forrongtam. "Pont azt!" De bármely másik esetében is vélhetően ugyanezt gondoltam volna. Pedig lehettem már vagy 14 éves.
Visszagondolva, az a játékautó járt a legjobban, mivel a többi a garázs egyik helyiségében porosodik már hosszú ideje. És ez a legrosszabb, ami a gyerekek kedvenceivel történhet. Ettől rettegnek a TOY STORY 3. főhősei is, hiszen gazdájuk, Andy főiskolára megy, elköltözik otthonról, s így a szobájában kacatok és régi holmik nem maradhatnak. A jól ismert figurák azonban épp csak annyit változtak, amennyit kell, s most is készek kezükbe venni sorsukat. Így kötnek ki egy óvodában, ahol nem csak a játszás ígérete, de új barátok is várják őket. Macó, a plüssmackó a prominens új szereplő, aki igazán színes adalék az eddig megismertekhez - nem csak rózsaszín külseje okán. A legmulatságosabb pillanatokat Ken szerzi, aki vérbeli playboy, s a látszólag egyszerű jelleme mögött megbúvó bonyodalmak remek lehetőséget szolgáltatnak arra, hogy a kislányok millióinak kedvencéről, Barbie-ról is kiderüljön egysmás, ami új megvilágításba helyezi, mi több, új dimenziót kölcsönöz a Mattel által köré alakított együgyű, de vitathatatlanul népszerű világnak; biztosra vehető, hogy a leghíresebb babapáros ismét az eladási listák élére tör - már ha lekerült onnan valaha is. Az emberi momentumokból nem csak a sokrétű plasztikoknak jut; a hangsúlyosabb szerepben visszatérő Andy interakciói húgával és anyjával nem hagyják hidegen azt, aki mellett tinédzserkorában ott téblábolt egy kishúg, és anyja is folyvást rendet akart tenni a cuccai között.
Az életszerű ábrázolás nem merül ki a szereplőkben. Míg az előző epizód végjátékában egy repülőtér az egyszeri ember előtt láthatatlan csomagelosztójába nyerhettünk betekintést a kaland apropóján, ezúttal a hősök egy páratlanul megjelenített, még szokatlanabb és rendkívül barátságtalan helyre sodródnak. A tetőpont messze izgalmasabb, mint a második részben, hiszen itt most nem arról van szó, hogy a szereplők elszakadnak és távol kerülnek egymástól: a tét a (játék)lét. Ennek demonstrálására egy olyan drámai jelenetsort kapunk, amihez képest a Fredricksen-házaspár a FEL elején elénk tárt szívfacsaró története egy jobb JÓBARÁTOK-epizód hangulati szintjén mozog. De ahogy ott, úgy itt is a szavak nélküliség az, ami az utánozhatatlan hatást eléri: egy animált játékfigura tekintetéből és egyszerű mozdulataiból gondolatok és érzések miriádja olvasható le; ha ezt később felidézed, garantáltan beleborzongsz. Nem kevésbé megindító az epilógus sem, amelyben álmok teljesülnek, érnek véget és kezdődnek el. Ezzel már nem először tesz tanúbizonyságot a tizenegyedik egész estés filmjéhez ért alkotógárda arról, hogy a finom drámaiságnak is mesterei - mindezt egy olyan filmben, ami az utóbbi idők legviccesebbje is; így vagy úgy, de szem nem marad szárazon. Sosem merül feledésbe persze, hogy a közönség fő vonalát a gyerekek teszik ki, akik számára a mély emocionális húrokat pendítő jelenetek dekódolása opcionális, érettségtől függő, s így a legkevésbé sem terheli meg őket.
Színes, lendületes műfajkavalkádról van szó, mely olyan élményt nyújt, amiben a gyakran mozizóknak is ritkán lehet része. A TOY STORY 3. a legváratlanabb helyeken csap le, az akció, a kaland, a western, a krimi, a thriller, a vígjáték és a dráma jeles képviselőit hozva zavarba. Kész hullámvasút. Vagyis nem. Inkább óriáskerék: belehuppansz alig a föld felett, s fokozatosan, egészen meglepő magasságba repít, amilyenről nem is álmodtál. Ha a FEL-t túlzottan egyenetlennek, hirtelen váltónak érezted, ha úgy gondoltad, a WALL-E túl markánsan kettéosztható, akkor a TOY STORY 3. hozza el neked az áhított kiegyensúlyozottságot.
És hogy lehet-e negyedik rész? Annak ellenére, hogy pompás véget szolgáltattak Andy játékainak, nem állítható bizonyossággal, hogy nem. A búcsú mindig nehéz, még akkor is, ha nem keserű, s mindenki tudja: így lesz a legjobb. Ám az ékes példa éppen eme film arra, hogy még egy frappáns lezárást követően is lehet jó irányt találni megfelelő mozgatórugóval, harmadjára is lehet az újdonság erejével hatni, ha ebbe kellő energiát és törődést fektetnek. Mint legutóbb, ezúttal sem feltétlenül szükséges tovább bolygatni Woodyékat, ámde ha ilyen figyelmes és kreatív elmék kezében a gyeplő, miért is ne? Hiszen mi, nézők éppen olyanok vagyunk, mint a játékok: azt szeretjük, ha játszanak velünk, s közben megbecsülnek minket. Amíg a Pixart a filmvilág a hátán hordja, addig biztosan nem kerülünk a padlásra.