John Hillcoat új filmje ott kezdődik, ahol más szenvedéstörténetek véget érnek. No, nem arról van szó, hogy a szereplők halottak szellemei lennének (még ha eme analógia talán nem is annyira túlzó), mint valami parathrillerben - a film már az első képsoraival érzékelteti, hogy egy haláltusa szemtanúi leszünk. Nem emberek, nem egyének pusztulnak el, hanem a Föld, az akarat és a humánum.

Cormac McCarthy Pulitzer-díjas regénye nem is kerülhetett volna jobb kezekbe, mint az ausztrál természeti pokol fonnyadt csecsén nevelkedett Hillcoatéba, aki eme kietlen sivárságban is képes meglelni azokat a hangjegyeket, melyek összefűzésével költészetté tudja formálni azt a kínt, amitől az ember más esetben elfordul. Így volt ez a THE PROPOSITION esetében is, s talán még nyomatékosabban érhető tetten a THE ROAD-nál.

Filmje olybá tűnik, mint az utolsó vers, melynek talán soha nem érjük meg a refrénjét. Talán. Az apokalipszisen túl apa és fia tart az óceánpart felé: nem a reményt keresik, nem is a megváltást, inkább csak a megkönnyebbülést, amely igazolja azt a véget, melyet az a pisztoly kínál, melyben már csak két töltény maradt.

Útközben nem találkoznak senkivel és semmivel, ami messzebb vinné őket ettől a befejezéstől, ám mégis kitartanak, hisz talán már csak a fiú az egyetlen olyan lény, amely lelkileg tiszta tudott maradni ebben az embertelenségben.

Nehogy azt higgyétek, hogy a THE ROAD olyan eszményképekről regél, mint a hit, a szeretet és a kitartás: inkább azzal szembesít, milyen csupasz állat is az ember, hiába rejtőzik el egy rakás képmutató dogma mögé. De a remény geci dolog, jó erősen bele is csimpaszkodtam, más esélyem nem volt. És hogy kínál-e a film feloldozást, azt, sajnálom, de nem árulhatom el, különben az út bejárása hamis élménnyé korcsosulna.