2001-ben megjelent egy könyv az Egyesült Államokban, s bár kiválóak voltak az eladási mutatók, a szeptember 11.-ei események hatásai lesöpröték az országon repülővel keresztül-kasul utazó üzletemberről szóló regényt a boltok polcairól. Akkortájt a repüléshez nem nagyon társítottak pozitív jelzőket az óceán túlpartján, egy olyan könyv esetében pedig végképp nem, melynek borítóján üzletemberek repkedtek az égben, majd zuhantak alá égő tűzgolyóként a földbe csapódva. Így már talán érthetőbb, miért kellett nyolc évnek eltelnie ahhoz, hogy Walter Kirn művéből film születhessen, bár a baljós rajz ellenére már 2002-ben többen is fantáziát láttak egy esetleges filmadaptációban, de a forgatókönyv jogai körüli huzavona és a rendező, Jason Reitman egyéb elfoglaltságai miatt (hiszen időközben megrendezte a Köszönjük, hogy rágyújtott és a Juno című mozikat), csak a 2009-2010-es díjszezonban kezdhetett el potyogni a szoboreső az angol címében egy frappáns szójátékot rejtő Egek urára.

2001-ben megjelent egy könyv az Egyesült Államokban, s bár kiválóak voltak az eladási mutatók, a szeptember 11.-ei események hatásai lesöpröték az országon repülővel keresztül-kasul utazó üzletemberről szóló regényt a boltok polcairól. Akkortájt a repüléshez nem nagyon társítottak pozitív jelzőket az óceán túlpartján, egy olyan könyv esetében pedig végképp nem, melynek borítóján üzletemberek repkedtek az égben, majd zuhantak alá égő tűzgolyóként a földbe csapódva. Így már talán érthetőbb, miért kellett nyolc évnek eltelnie ahhoz, hogy Walter Kirn művéből film születhessen, bár a baljós rajz ellenére már 2002-ben többen is fantáziát láttak egy esetleges filmadaptációban, de a forgatókönyv jogai körüli huzavona és a rendező, Jason Reitman egyéb elfoglaltságai miatt (hiszen időközben megrendezte a Köszönjük, hogy rágyújtott és a Juno című mozikat), csak a 2009-2010-es díjszezonban kezdhetett el potyogni a szoboreső az angol címében egy frappáns szójátékot rejtő Egek urára.

Ryan Bingham (George Clooney – Syriana, Mint a kámfor) hivatásos „kirúgóember”, akit beosztottaikkal szembenézni gyáva vezetők alkalmaznak, hogy hideg profizmusával végezze el a piszkos munkát. A repülési mérföldeket megszállottan gyűjtő, kapcsolatok nélküli ember precízen megformált frázisokkal hárítja a távozásra kényszerített ügyfelek olykor szélsőséges reakcióit, majd igazít egyet a nyakkendőjén és máris nagyszámú hallgatóság előtt tart előadást – képtelesen (?) – hátizsákba csomagolt életekről. A méregdrága öltönybe bújtatott elszigeteltség védőburka azonban gyorsan leomlik, amikor Ryan félúton A-ból B-be összetalálkozik szoknyás lelki hasonmásával, Alexszel (Vera Farmiga – 15 perc hírnév, Halálos hajsza), akivel városról-városra szeretkezve szorosabb kötelekét kezd kialakítani, mint azt valaha is el tudta volna képzelni magáról.

Eközben útitársat és egy kezdetben hiperambiciózus tanoncot is kap maga mellé, a frissdiplomás Natalie (Anna Kendrick – Alkonyat, Újhold) személyében, akinek a Ryannel való utazások során kártyavárként dőlnek össze az egyetem vigyázó falai közt kialakult világmegváltó tervei és álmai, miután szembesül vele, milyen is a valóságban óránként tucatnyi emberrel közölni, hogy attól a perctől kezdve az állása megszűnt létezni. Az American Airlines gépeinek első osztályán és a hotelszobákban Natalie-val és Alex-szel eltöltött idő, mint ahogyan az várható is volt, gyökerestől forgatja fel Ryan Bingham precízen felépített értékrendjét, csúful arculcsapva a mindaddig tökéletesen keményített önhittel rendelkező élmunkást.

Pontosan a leforrázott lelkű profi elbocsájtó maga elé révedő tekintete, majd replikaként gyors vágással a közvetítésével lenullázott egziszetnciájú emberek monológjai azok, ahol végérvényesen nyilvánvalóvá válik a néző számára a történetben rejlő kettős tragédia és a tény, miszerint egyszerre mindent nem kérhetünk a sorstól, igaz, a választás jogát sem.

Ha Jason Reitman az eredeti tervek szerint már évekkel ezelőtt elkészíti az Egek urát, nem biztos, hogy a világ ugyanígy felkapta volna a fejét az időközben a gazdasági válság következtében fikcióból emberek millióit közvetlenül érintő könyörtelen valósággá való történetre. 2010-ben azonban a filmet 6 Golden Globe-ra és ugyancsak 6 Oscar-díjra jelölték, köztük mindkét alkalommal a legjobb férfi főszereplő és a legjobb női mellékszereplő kategóriában. Jelölték a filmben testdublőrt használó Vera Farmiga-t és a szerény véleményem szerint nála sokkal inkább díjat érdemlő Anna Kendricket is. A Golden Globe-on azonban egyetlen nominálást tudott csak díjra váltani (legjobb forgatókönyv), arra pedig, hogy ennél több elismerést kap-e az Oscar-gálán - Clooney pályafutásának eddigi legjobb alakításáért nagyon megérdemelné az Arany szobrot -, március 7-ig várnunk kell.

Ami azonban a film időzítésétől, időbeniségétől teljesen független, az két kérdés : vajon a jónak mondott állás és az azzal járó kiváltságok elegendőek-e a teljes, boldog élethez, ha közben az otthonnak nevezett szobát minden városban más kulcs nyitja és az ajtón belépve csak egy „Ne zavarjanak” tábla és egy minibár vár a (haza)betérőre? És vajon az állásuktól és a napi rutintól megfosztott emberek tudnak-e mosolyogni a kínos kompromisszumok árán beosztott betévőre gondolva, ha egy társ fogja a kezüket?

Azt gondolom, mindkét kérdésre a válasz egyértelmű nem. Ahogy a már említett szójáték az eredeti címben – és a film végén elhangzó dalban, melyet Kevin Renick a rendezőnek ajánlott  - mondja, mindannyian a levegőben élnek. Ryan Bingham azért, mert az elkötelezettségektől félve ezt választotta, míg az „áldozatai” azért, mert a sorra csődbe menő vállalatok elbocsájtási hullámai kirántották a lábuk alól a talajt. Így viszont mindketten csak egyetlen dolgot szeretnének – ki deklaráltan, ki pedig önmaga előtt is tagadva -, megtalálni a talajt a lábuk alatt, ki ilyen, ki olyan formában.

Az Egek ura a gazdasági nehézségek után lassan-lassan ébredező amerikai társadalom két hanyatt-homlok ellentétes karakterét ülteti le az íróasztal két oldalára. De bármennyire is tragédia egy ember életében a munkahely elvesztése, korántsem biztos, hogy a moziból kifele jövet a(z egyébként amatőr, valóban állástalan emberek által megformált) munkanélküliek iránt fogunk nagyobb szánalmat érezni. Talán mert pontosan tudjuk, hogy ha este felnézünk az égre és a csillagok közt észreveszünk egy villogó kis pontot, az nem lesz más, mint az egek ura magányos repülőgépének jelzőfénye.