Mielőtt még bárki is az ellenkezőjére gondolna: a Hughes-testvérek nem mentek sehová. A 2001-ben bemutatott, jogtalanul elkalapált FROM HELL óta csupán azért telt el 9 év új film nélkül, mert bármibe fogtak, semmi sem jutott el a filmvászonig. Jogosan gondolhatná az ember, hogy a THE BOOK OF ELI megalkuvásból született, hisz történetét, képi világát és üzenetét tekintve mintha Hollywood próbálna válaszolni a maga gyorsétteremi esztétikájával a szintén mostanság bemutatott, díjvárományosként indult, aztán végül teljesen elfeledett THE ROAD-ra.

Mielőtt még bárki is az ellenkezőjére gondolna: a Hughes-testvérek nem mentek sehová. A 2001-ben bemutatott, jogtalanul elkalapált FROM HELL óta csupán azért telt el 9 év új film nélkül, mert bármibe fogtak, semmi sem jutott el a filmvászonig. Jogosan gondolhatná az ember, hogy a THE BOOK OF ELI megalkuvásból született, hisz történetét, képi világát és üzenetét tekintve mintha Hollywood próbálna válaszolni a maga gyorsétteremi esztétikájával a szintén mostanság bemutatott, díjvárományosként indult, aztán végül teljesen elfeledett THE ROAD-ra.

Cormac McCarthy elviselhetetlenül naturalista igéivel szemben az ELI poszterei és előzetesei szórakoztató apokalipszist ígértek, hisz csak úgy sugárzott róluk a szemtelen pózőrködés és kikezdhetetlen szélsőség, ráadásul Gary Oldmant ismét a sötétebbik oldalon állította csatasorba, amely oly régi közhely, hogy szinte már-már axióma.

A megelőlegezett bizalommal szemben a film rendkívül lehangoló képsorokkal és türelmi játéknak is beillő tempóban indít, miközben azt láthatod, hogy a címszereplő birtokosát alakító Denzel szenvtelen rituáléban mutatja be a túlélés kellékeit, melyek tetszőleges sorrendben a következők: macskahús, tisztasági kendő, iPod. Egy darabig ez utóbbi jelentheti az egyetlen szalmaszálat, amibe a szórakozni vágyó közönség kapaszkodhat, hisz a kétszeres Oscar-díjas Washington, aki feltűnően sokat fogyott eme szerep kedvéért, véresen komolyan veszi az Apokalipszist. Szerencsére azért feltűnnek végre a rosszarcúak is (köztük egy nagydarab kopasz láncfűrésszel, fuck yeah!), akiket aztán Wachoskikat és Wimmereket megszégyenítő módszerességgel fosztja meg nyomorúságos életüktől.

Ettől a momentumtól kezdve nyugodtan elcsomagolhatjuk az agyunkat, ugyanis a film látványosan felcsapja az apokaliptikus és magányos hősös történetek nagykönyvét és szemérmetlen felolvasást tart, miközben ide-odakacsingat a műfajok klasszikusai között a FAHRENHEIT 451-től kezdve a CHILDREN OF MEN-ig.

Eli-nál van egy könyv (nem fogjátok elhinni, hogy micsoda), amire egy sivatagi kiskirály (Gary Oldman Brick Top-szemüvegben) feni a fogát, ugyanis hatalmának kiterjesztésének kulcsát látja benne. Emberünk inkább menne a dolgára, a kiskirály meg inkább marasztalná, előbb szép szóval, aztán csúnya szóval, végül tűzzel-vassal.

Nehéz kikövetkeztetni, hogy a Hughes-testvérek melyik fele gondolta úgy, hogy  komolyan veszi a témát és még egy nagybetűs Üzenetet is a nézőbe olt, és melyik határozta el magát, hogy a közhelyekből építkezve decens, de instant felejthető akciófilmmel veszi le ugyanezt a nézőt a lábáról. Végül aztán valószínűleg nem tudtak megegyezni, vagy ha mégis, status quojuk előbb csak kényelmetlen, később viszont szépen felfalja magát, miközben a közönség azt kántálja magában, hogy "ez most komoly? á, dehogy. várj, ez most komoly? á, dehogy. várj..."

Egy biztos, a produkció csavarjait és azok megoldását vagy egy nagyon hülye forgatókönyvíró vagy pedig isteni beavatkozás idézte elő. A játékidő nagyobbik felében lehet szépen fohászkodni az utóbbiért.