A francia filmgyártás egyik vadhajtását, az explicit vagdalkozásokban gazdag "brutálhorror"-t az internet egyre szélesedő csecsén lógó generációnak már nem kell bemutatni. Tűzoltó kannákkal péppé vert fejeken, altatás nélkül levezetett császárszüléseken és élve nyúzásokon túl az ember kíváncsisággal vegyes fenntartásokkal közelít egy-egy újabb gall vérfürdőhöz, így aztán ez a frank zombiorgia nem is okozott csalódást.
A francia filmgyártás egyik vadhajtását, az explicit vagdalkozásokban gazdag "brutálhorror"-t az internet egyre szélesedő csecsén lógó generációnak már nem kell bemutatni. Tűzoltó kannákkal péppé vert fejeken, altatás nélkül levezetett császárszüléseken és élve nyúzásokon túl az ember kíváncsisággal vegyes fenntartásokkal közelít egy-egy újabb gall vérfürdőhöz, így aztán ez a frank zombiorgia nem is okozott csalódást.
Pont ez a probléma. A horror zsáner konzisztenciája erőteljesen megsínyli, ha eme franciásan feltálalt túlzások egészségtelen mértéket öltenek: a sokak által dicsőített Á L'INTÉRIEUR például azért fogott padlót, mert burleszk szintre licitálta a grand guignol effektusokat, míg a MARTYRS az öncélúság csapdáját egy frappáns történet kiépítésével kerülte el.
Történetet a fesztivál-kedvenc LA HORDE esetében kár is keresni. Féltucatnyi rendőr betör egy elhagyatott panelházba, hogy leszámoljon az egyik társukkal végző bűnbandával. Eme tevékenységet élőholtak halmozott megjelenése szakítja félbe, ezért a rosszak kénytelenek összefogni a jókkal. Ennyi.
A legmegátalkodottabb zombifilmes hagyományokat követve a film mellőzi a járvány kirobbanását előidéző okok megfejtését, a 95%-ban egyetlen helyszínen, egy lepukkant toronyházban játszódó cselekmény háttereként látható lángoló nagyváros sziluettje azért bőven érzékelteti, hogy az emberiségnek valószínűleg megint reszeltek. Ugyanakkor az "in medias res" felütést a szintén borítékolható bezárkózás követi, amely néha a belső ellentétek kivetítésére, nem ritkán viszont csak játékidő-kitöltésre szolgál az elkerülhetetlen záró mészárszékig. Szerkezetében tehát hagyományosnak mondható a film, amely egy zombifilm esetében kifejezett előny lehet, ám a LA HORDE mégis pofára esik, de nem emiatt.
A probléma ott leledzik, hogy miközben érezhető, hogy a filmet dirigáló Dahan/Rocher páros vérbeli fanfilmet forgatott, produktumuk alig több egy infantilis marhaságnál, melynek minden jelenete túllő a célon és minden karaktere übermensch (nem elég, hogy a rendőrök kőkemény gyilkológépek, a banditák kegyetlen mészárosok, de még a portás is fegyverarzenált rejteget, a hetediken lakó háborús veterán pedig csákánnyal aprítja az emberevő pórnépet). Jól érzékelteti a helyzet komolyságát, hogy az elsőként feltűnő zombit három gengszter veszi kezelésbe úgy, hogy (természetesen horizontálisan elforgatott) glockjukból fejenként 30-30 golyót eresztenek bele a monszterbe (újratöltés nélkül), amely ezt még simán túléli, így a főmufti shotgunjának kell Jackson Pollockot idéző véreffektusokká redukálnia a fószer fejét.
De vannak ennél cifrább szcénák is, melyeket azért jótékonyságból most nem fogok elemezni nektek, legyen annyi elég, hogy a trendi módon futkározó élőholtakkal nem egy alkalommal játszanak majd kicsi a rakást.
Tulajdonképpen egy 13 éves pubertás előtti fiúnak a LA HORDE lehet a tejjel-vérrel folyó Kánaán, hisz még a csajok is kemények (a filmben van egy mindenféle eszközt bevető konyhai bunyó egy zsarulány és egy valaha hölgyként funkcionáló zombi között: éljen!), a férfiak pedig bengák és jókora decibel-túltengéssel kísérve kommunikálnak. Nem csoda, hogy minden zombi a vérüket akarja. Minél előbb, annál jobb.